Cheese Galore!
Pants Ahoy!
The Man in the Iron Socks
Anglia
Lélekcsapda
Pillanatnyi elmezavar
Nils Holgersson csodálatos utazása

2015. január 30.

2015 Januári állás

0 megjegyzés

Mint bizonyára tudjátok, belevágtam abba a bizonyos húúú de nagynak kikiáltott olvasási kihívásba. Azért kezdtem ezt az egészet, mert jó mókának tűnt, hogy a barátokkal közösen kezdjünk egy ilyen "kalandot", és könyvenként, vagy akár X feladatonként megbeszéljük, kinek milyen tapasztalata van. Esetleg ösztönözzük egymást, tippeket adjunk a másiknak, és olyan könyveket fedezzünk fel akár a másik könyvtárából, ami nekünk is tetszik.

Amikor a hónap közepén már olyan cikkek láttak napvilágot, hogy ez hú, de milyen nehéz, meg költséges stb. olvasási kihívás, először elszörnyedve néztem az írásokat és arra gondoltam: aki ezt írta, az biztos nem forgat túl sok könyvet...

Vannak, akik egy-két hónap alatt olvasnak el 50 könyvet, nem egy év alatt. Ez a kihívásosdi akkor lenne tényleg durva, ha azt mondanák, hogy nosza, itt a lista, de!

- egy kihíváshoz egy könyv
- csak föntről lefele/ lentről fölfele végezheted ki a feladatokat
- csak pl. 2 v. 3 v. max. 4 hónapod van teljesíteni mindent a listáról.

Arra gondoltam, hogy annak ellenére, hogy úgyis látszik a blogon a listán, mely tételeket húztam le (a számlálón pedig, hogy eddig hány feladaton vagyok túl), a hónap végén csinálnék egy kis értékelést, összegzést. Nem mindig derül ki, miért választottam adott helyre ezt vagy azt a könyvet, ezeket a tapasztalatokat szeretném megosztani.

Lekerült a listáról:

  1. Egy száz évnél idősebb könyv - Hésziodosz: Istenek születése (Egy tanárom ajánlotta a Munkák és napokat, amit akkor el is olvastam, és Hésziodosz könyve jóval több, mint 100, úgyhogy tökéletes választásnak véltem - egy kis ösztönzés, hogy legyen kedvem átrágni magam az Istenek születésén. Nem egy könnyű olvasmány, de tanulságos.)
  2. Egy könyv, amit egy nap alatt befejeztél - Emily Rodda: Deltora Quest 4. (Hirtelen felindulás volt, hogy egy hét alatt ki fogom végezni az egész sorozatot, nem csak ezt az egy kötetet. Mikor életem leghosszabb 2 óráját áldoztam erre a nem túl vastag könyvre rájöttem, hogy akár az egész sorozat bekerülhetne a kategóriába. Felért azzal, mintha egy napot szántam volna rá...)
  3. Egy olyan helyen játszódó könyv, ahova el akartál jutni - Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni (Svédország elvarázsolt már akkor, amikor az első regényében ez volt a helyszín. Azóta is el akarok oda menni, hogy minél több ilyen funny, nyugodt és abszurd emberrel találkozzak.)
  4. Egy könyv mágiával - D. Doyle, J.D.MacDonald - Mágusiskola (Hol lenne több varázslat, mint egy mágusiskolában? Na ugye ;) )
  5. Egy képregény - Madeleine Rosca: Lidércfölde 1-3. (Attól, hogy manga, még ez is képregény kategória - japán képregény -, úgyhogy ideális választásnak tűnt. Már egy ideje a polcomon állt, most már legalább volt miért átkerülnie az olvasottak közé.)
  6. Egy színmű - Limpár Ildikó: Egy évben egyszer (Sokat gondolkoztam, hogy ez melyik kategória: egy népszerű író első műve, vagy színmű. Végül azért döntöttem emellett a kategória mellett, mert magyaroktól olyan ritkán olvasok színműveket, hogy az már botrány. Szerettem volna mások figyelmét is felhívni arra, hogy nem csak Shakespeare tud jót alkotni, hanem vannak modernebb darabok is, amik átláthatóak, érthetőek, emberközelibbek. Ha a bejegyzés után már egy ember úgy dönt, meg akar ismerkedni Limpár Ildikó alkotásával, már megérte :) )
  7. Egy tiltott könyv - Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései (Megannyi kategóriába illene ez a kötet. Miután elolvastam úgy döntöttem, tiltólistára teszem én is. A bejegyzésemből kiderül, miért vagyok ennyire ellene ennek a könyvnek... Én is megtiltanám, hogy 16 évesek a kezükbe vegyék.)
  8. Egy könyv nem emberi szereplőkkel - Fabrice Colin: London vámpírjai (Ghoulok? Vámpírok? Szellemek? Néhány ember azért bekerül a történetbe, de nem számottevőek.)
Folytatás...

2015. január 29.

Fabrice Colin - London vámpírjai (A különös Wilcox lányok 1.)

0 megjegyzés

Fabrice Colin francia író, aki arra adta a fejét, hogy ifjúsági könyvet ír. A Könyvmolyképző kiadó Bíbor pöttyös válogatásba rakta, tehát a tizenéves korosztálynak ajánlja. Azért esett rá a választásom, mert egy könnyed délutáni olvasmányt kerestem, ami majd visszavezet a komolyabb fantasy könyvekhez. Viszont, ha ezen a köteten múlna, valószínűleg inkább eltévednék, minthogy fantasyt olvassak...

A történet:

Két lány kel fel a temetőben. Két igencsak eltemetett, és elvileg halott lány. Miután a Wilcox lányok sikeresen kiszabadulnak sírjaikból, zavartan igyekeznek haza, de a házuk leégett. Nem értik, mi történt velük. Ráfanyalodnak arra, hogy széttépjenek egy patkányt, majd valaki fogja, és elkábítja őket.
A levadászott lányok különös módon egy titkos társaság egyik hadiszállásán ébrednek, és rögtön beavatják őket: vámpírrá váltak. Senki sem tudja, hogy ki tette vagy miért, a lányok pedig nem emlékeznek rá, hogy kerültek a sírba, vagy ki változtatta át őket.

Miután maga Sherlock Holmes (akinek a neve az esetek 90%-ában ilyen hosszú formában van, hogy nyomatékosítsa, hogy ő AZ A SHERLOCK HOLMES!) és Watson (igen, a detektív páros mind a két tagja kellett ebbe a sztoriba) bevezeti a két lányt a Láthatatlanok világába, ahol megismerkednek Báthory Erzsébetnek (igen, annak a Báthory Erzsébetnek) a történetével, belekerülnek egy vámpíroktól, mindenféle más lényektől és varázslattól hemzsegő világba, ahol senki sem az, akinek mondja magát. A két lány "felkészítés" gyanánt kap egy-egy könyvet, hogy kimalmozzák, milyen képességei vannak egy vámpírnak, és mi az, amit feltétlenül kell tudniuk az új életük küszöbén állva.

A csapat arra akarja őket használni, hogy beazonosítsanak más vámpírokat is, ugyanis a vámpírok látják az aurákat. Így a két lányt bezárják egy házba, hogy onnan figyeljenek, és mutassanak rá, ha valaki vámpír, ugyanis a Láthatatlanok feladata az, hogy minden rossz vámpírt levadásszanak így óvva meg a város lakosságát Viktória (igen, az a Viktória) királynő nevében.

Vélemény:

Már kicsit többet is meséltem a történetről, mint kellett volna, viszont mindenképpen fontosnak tartottam megmutatni, mennyi ismerős név bukkan fel imitt-amott a könyvben, és még feléről sem esett szó. Igazság szerint nem értem, ennek a könyvnek miért kellett megszületni. Azért, hogy bebizonyításra kerüljön, hogy szerepelhet egy sztoriban Hasfelmetsző Jack, Sherlock és Watson, Viktória királynő, Báthory Erzsébet, Abraham Stoker, Vittorio, Ezékiel, Drakula, Káin stb..., nagy és ismert nevek? Ez azért necces, mert az ember ismeri őket, van már róluk egyfajta kialakult kép, és ha valaki áthelyezi őket egy másik színtérre, és nem karakterhűek, máris kap az egész könyv egy fekete pontot. És igen, itt sajnos nem sikerül áthozni a már megszokott személyiségeket, és ezért máris kap egy pontlevonást az egész mutatvány.

Az eredeti borító
Amikor az olvasó egy relatíve új író vámpíros történetéhez nyúl, mindig kíváncsian várja, ezúttal milyen újításokat alkalmaz és azokat hogyan használja fel a történetben. Itt az alábbi dolgok szerepelnek a vámpírok repertoárjában: látják az aurákat (erre azért vannak "ellenszerek": van egy szérum, ami kis időre hatástalanítja az aurát, illetve a vámpíroknak van kifejlesztett módszere, hogy eltüntessék a sajátjukat). Az ezüst ártalmas az "egészségükre" bizonyos esetekben. Fizikailag jóval erősebbek, mint az emberek és képesek elbájolni másokat (hogy azt tegyék, amit a vámpír parancsol). Mindezek mellett jól látnak a sötétben. Minden vámpírnak van továbbá egy-két vagy ki tudja hány olyan képessége, ami egyedivé teszi.

Szép, és jó, hogy lefekteti a szabályokat első körben, majd rögtön egy-két oldallal később fel is rúgja mindezt. Megemlíti az ezüst dolgot. Valamiért ezüsttölténnyel mennek vadászni a vámpírokra és ezzel védekeznek ellenük (sikerül is leszedni vele pár vámpírt), de! Miért? Adódik a kérdés, mert erre azok után nem létezik a könyvben jó válasz, hogy a lányokat, hogy megvédjék, kapnak egy-egy brosst. Namár most, ők vámpírok, és egyikőjük ezüstbrosst kap. Most akkor ártalmas az ezüst a vámpírnak? Mégis mennyire? A végén támadásra használják a brosst, a lányoknak mégsem esik baja. A brossokkal egyébként nem csak ez a gond. Érthetetlen a szerepük. Azt kapják mellé utasításnak, hogy ha elrabolnák őket, miközben valamerre császkálnak, csak ejtsék el a brosst, és ha a hiányuk feltűnik a Láthatatlanoknak, megkeresik a kütyüt, tudják, hogy honnan tűnt el a lány, és meg elmennek megkeresni. Kérdem én: ha arról sincs fogalmuk, hogy a lányok alkalomadtán hol csavarognak, hogy fogják megtalálni a brosst, hogy hol hagyta el a lány? És attól, hogy megtalálják a brosst, hogy lesz meg a gyerek? Nem részletezik, hogy esetleg varázslat lenne a brossban, vagy bármi ilyesmi úgyhogy ez merő következetlenség.

A másik a sötétben látás. Rögtön a sztori elején amikor a doktor megvizsgálja a lányokat, lekapcsoltatja a villanyt egy szobában, és a két vámpírról kiderül, hogy tökéletesen lát a sötétben. Ennek ellenére az egyik lányt az buktatja le a szökéskor, hogy visz magával lámpást. Mi a francnak visz magával lámpást, aki tökéletesen lát a sötétben?

A vámpírlányok elvileg látják az aurákat. Namár most elmondják az elején, hogy aura változik, és lebuktatja az embert, ha az hazudik. A két vámpírlány hazudik egymásnak is, és mégsem tudják egymásról? De hát látják egymás auráját, akkor miért nem jönnek rá, hogy a másik éppen hazudik? És az a vicces, hogy nem is gondolnak rá, hogy ha ők hazudnak, azt a másik látni fogja az aurájukból...

Ezekhez hozzájön, hogy egyszer látják magukat a tükörben, aztán két oldallal később a lány sajnálkozik, hogy nincs tükörképe, majd megint két lappal később megint látja magát a tükörben. Egyszer átlátszóvá válik, egyszer nem, vagy ez érthetetlen hogy működik?

Kapunk egy össze-visszasággal tarkított nagy lövöldözős jelenetet, csak hogy legyen, ami jól is mutat a könyvben. A két lánytól úgy várják a világmegváltást (auranézegetést), hogy bezárják őket egy házba. Nyilván ez valami olyan ház, ahonnan látni lehet egész Londont... Úgyhogy a lányok egy-egy séta kedvéért rendszeresen kiszökdösnek, és többet tudnak meg, mint a felnőttek, akiknek több év előnye van a nyomozásnál. Ráadásnak annyira féltik a lányokat, hogy nem merik kiengedni a házból, holott a jóval nagyobb fizikai erő miatt más előnye is lehetne a két vámpírnak. Ennek ellenére jobban féltik őket, mint a hímes tojásokat ahelyett, hogy megtanítanák őket harcolni. Bezzeg ilyen tekintetben feltűnik mindenkinek, hogy ez csak két kislány.
Ezek után az ember már csak azt nem érti, hogy a 14 éves gyerek szájába hogy lehet ilyen és ehhez hasonló szövegeket adni:
"Idővel természetesen újra találkoztam vele. Úgy találkoztam vele, ahogy az ember egy titkos szövetségessel vagy egy szeretővel szokott, vagyis akiről kizárólag ő tud egyedül." (részlet egy 14 éves gyerek szájából.)

Nyilván egy gyerek, akit 14 évesen megöltek, majd bezártak egy házba pontosan tudja, milyen érzés lopva kiosonni a szeretőjéhez (amije még nem is volt).

Maga az alaptörténet egyébként érdekes lenne. London, amit átszőnek a titkosabbnál titkosabb szervezetek, társaságok, amiknek tagjai vámpírok, esetleg szellemek, faunok, ghoulok stb. Az 1888. évben London eléggé izgalmas hely lett volna, ha mindezek léteztek volna, amiket a könyv is leírt. Piros pontos az is, hogy elég részletes képet kapunk abból az eszköztárból, mely a kor sajátja. Ezeken kívül viszont nem sok pozitívumot tudok felmutatni a fentebb leírtak tükrében, melyek meglehetősen rányomják bélyegüket az egész kötetre.

A borító külön szót érdemel. Nem látszik a képeken, de a két lány az előtében némileg dombornyomott, némileg simább, mint a matt felületek. Balra Amber (idősebb) jobbra pedig Luna (fiatalabb) Wilcox-lány és cicája láthatóak. Nagyon jól illik a könyvhöz, tetszetős. Teli találatos megoldás. Az eredeti, francia borító valami borzalmas, úgyhogy örülök, hogy a KMK bevállalta egy saját borítót. 

Összességében sajnos egy meglehetősen gyenge olvasmány, ami talán azért nem tetszett, mert nem az én korosztályomnak szól, talán azért nem tetszett, mert ennyire kirívó mellélövések vannak a történetben. 14 év alattiaknak valószínűleg jobban tetszene, de nekem ez most egyelőre egyszer elég volt... 
Folytatás...

2015. január 28.

Újra Magyar Könyvek Viadala - avagy 2014-es magyar paletta

0 megjegyzés

A kép forrása: az esemény facebook oldala
Jópár héttel ezelőtt útjára indult a körlevél: idén is megrendezésre kerül a Magyar Könyvek Viadala. 

A megmérettetéshez máris frissült az esemény honlapja és itt van is egy ígéret, hogy a Facebookon hamarosan megjelennek majd az ezzel kapcsolatos hírek.

A hivatalos oldalon egyébként felkerült, hogy egyelőre a nominálás zajlik, így várják a nomináló bloggereket, és az általuk nevezett könyveket, írókat a különböző kategóriákban.

Ilyen kategória például az év írója, az év írónője, az év szórakoztató könyve, az év szépirodalmi alkotása, az év mesekönyve, az év fordítója stb...

Előszedtem a saját kis listámat, mennyi könyvet olvastam magyaroktól, és azt kell mondanom, a korábbi években tett fogadalmamnak, mely szerint minden évben egyre többet olvasok magyar szerzőktől valamennyire sikerült is eleget tennem.

2013-ban a magyaroktól listám 17 könyvet tartalmazott, míg a 2014-es listán 21 kötet szerepel (pöttyel jelölve a 2014-es megjelenésűeket).


1.     Brandon Hackett – Az időutazás napja
2.     Gaura Ágnes  - Embertelen jó
3.     Vivien Holloway – Tolvajbecsület (Winie Langton történetek 2)
4.     Vivien Holloway – Mesterkulcs (Winie Langton történetek 1)
5.     Marie M – Hancúrcica társra talál
6.     Benyák Zoltán – Csavargók dala
7.     Ardati Lili – Gyöngyvér és Lidércvár (Rémek sulija 1.)
8.     Bíró Szabolcs – Ragnarök 
9.     Ta-mia Sansa - A döntés joga (Gender Krónikák 2.)
10.  Kiss Gábor Mátyás - Az aranyszigony
11.  Imre Viktória Anna - Az Őrült Hold alatt
12.  Izolde Johannsen - Róma (A kárhozat éjjele 1.)
13.  Soós Dóra (Kira Bright) - Tündérek (Juno meséi 1)
14.  Bíró Szabolcs – Ragnarök
15.  Gaura Ágnes - Átkozott balszerencse (Borbíró Borbála 2.)
16.  On Sai - Calderon, avagy hullajelölt kerestetik (Calderon 1.)
17.  Nagy Nikolett Beatrix - Életfogytig (Időtlenek 1.)
18.  Kálmán Mari - Talyigás Irma és az Ürdög
19.  Benyák Zoltán - A háború gyermeke
20.  Kálmán Mari - Ecetudvar
21.  Limpár Ildikó - Egy évben egyszer

Mindenkinek, akinek nominálja valaki valamilyen kategóriában a könyvét, munkáját, sok szerencsét kívánok a viadalhoz!

Találjuk meg 2014 legjobbjait!
Folytatás...

2015. január 26.

Stephen Chbosky - Egy különc srác feljegyzései

0 megjegyzés

A kötetet ezúton is köszönöm Kispingvinnek, aki lehetővé tegye, hogy elolvassam. Régóta szerettem volna elolvasni, mert úgy gondoltam, ezzel lezáródhat egy körforgás, amit anno Tokaji Zsolt indított útjára. Sokan vitatták már ezt a könyvet, néhány amerikai iskolában be is tiltották (nem engedélyezték a kötelező olvasmányok listáján), és rengeteg szülő háborodott fel a nyílt hangvételén, és eleinte nem értettem, miért. Most már azt hiszem, megvilágosodtam...

 Fülszöveg:
"Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit.
A kötet megjelenése óta több mint 1 000 000 példányban kelt el és hatalmas vitákat gerjesztett, miközben a tinédzserek megkerülhetetlen kultuszregényévé vált világszerte. Ellentmondásos módon egyszerre tiltott könyv és kötelező olvasmány az amerikai középiskolákban. Ez a regény ugyanazt jelenti a 21. századi tinédzsereknek, mint amit a „Zabhegyező” jelentett a szüleik generációinak."

Charliet a Percy Jacksonból ismert Logan Lerman
 alakítja a film változatban
Úgy jutottam el ehhez a könyvhöz, hogy a Hova mennek a kacsák? című Tokaji könyv arra inspirált, hogy elolvassam J.D.Salinger (Rozsban a fogóját) Zabhegyező -jét. Majd megjelent ez a kötet Chboskytól, és azt mondták, hogy ez "A modern Zabhegyező".

Valójában bármi mást mondanék rá, de ezt nem. A történet tényleg a kamasz lélekről szól, de egy olyan életképtelen srác szemén keresztül kerül bemutatva, aki esetében egyáltalán nem csodálkozom, hogy pszichológushoz kell járnia. Eléggé vegyes témákat dolgoz fel. Egy picit érinti a családon belüli erőszakot, de van itt drogozás, ivászat, bulizás, autó - mint presztizs! -, hovatartozás (haveri kör), foci, családi összetartás, szex (és persze akkor már kötelező bevonni a tiniterhességet is), középiskolás pletykák, sulis verekedés, és amit soha nem lehet kihagyni: a homoszexualitás.

Félre ne értsen senki: nem zavar, hogy tabuk nélkül próbál meg bizonyos dolgokat bemutatni a fiatalabb közönségnek. Igenis, beszélni kell arról, hogy milyen hatása lehet a drognak (ez itt megtörténik, de nem kerül kiemelésre, hogy sitten,kórházban,koporsóban végezheti tőle az ember). Igenis beszélni kell arról, hogyan működik az emberi szervezet, milyen, amikor a hormonok dolgoznak, és mik a veszélyei, ha nem megfelelően védekezik valaki (annyira nem csináltak nagy ügyet a tini-mamiból, tehát az, hogy fiatalon terhes lett a lány és ezzel elvághatja a jövőjét, megint nem tűnik elég elborzasztónak). Igenis beszélni kell róla, hogy figyelni kell a másikra, ha elmegy az ember bulizni, és hogy próbálja magát úgy jólérezni, hogy nem a detoxban végzi. Tapasztalja meg, milyen dohányozni stb...

Tehát két dolog az, ami a felsoroltakkal kapcsolatosan zavar.
1, Hogy ennyi mindent próbál meg az író belezsúfolni a regénybe (szinte beleerőszakol mindent, és mint a második pontnál látjuk, fölöslegesen hoz be ennyi mindent), sokszor eredményezi azt, hogy meglehetősen felületesen érinti az egyes témákat, kapkod, amivel többször azt éri el, hogy érthetetlenné válik, ez vagy az hogy került oda. Igazándiból több dologba belevág, de a végkifejletét az események zömének nem is látjuk. Charlie szémélyiségéből kiindulva nem lehetne elvarratlan szál, vagy ennyi kérdőjel az ember fejében (Charlie ugyanis mindenre odafigyel), miután leteszi a könyvet. Nem tudni, hogy ez a történeti kapkodás Charlienak (akinek a leveleiből mindez kiderül) köszönhető - hogy zavaros tinikaraktert akart alkotni az író -, vagy csak írói következetlenség.

2, Hogy igazándiból semminek nincs következménye, mintha az emberek tényleg bármit büntetlenül megtehetnének. A lány rájön, hogy terhes. Első gondolat: csak a nyilvánosság, és a szülők meg ne tudják. Semmi gond, lazán rendezzünk abortuszt. DE! Arra már megint nem kerül sor, hogy elmagyarázzák, hogy a lány nem tudja kikerülni a magyarázatokat. Hogy magyarázza meg a szülőknek, miért kell kórházba mennie? Gondolja, senki nem jön rá, hogy terhes?
A már említett cigizős dolog is... A 16 éves srácnak hagyják, hogy az iskola területén csoportosan a haverokkal cigizzenek. Senki nem szól rájuk. Majd a srác egy tanára irodájában is rágyújt, aminek annyi a következménye, hogy kap egy dohányzásról való leszokással foglalkozó szórólapot - ami könyvjelzőként végzi (halottnak a csók effekt).
A gyerek még egy iskolai verekedésből is simán jól jön ki mondván, hogy "mert csupán a barátját védte, ezért nem kap komolyabb büntetést" - az már senkit nem érdekel, hogy fenyegetőzik, hogy az egyik gyereknek kiverte a szemét, a másiknak a térdét stb...
És még sorolhatnám tovább, mi mindent úsznak meg a kölykök, amitől az egész sztori olyanná válik, mintha azt akarná elhitetni a fiatalsággal, hogy tök mindegy, mit csináltok, a világ úgyis fütyül minden szabályszegésetekre! Olyan szó, hogy büntetés, szankció stb. pedig nem is létezik. Carpe diem!

Karakterek:

A legtöbb E/1-es regénynek ugyanaz a pont lehet vagy nagy erőssége, vagy nagy gyengesége: az, hogy maga a főhős mennyire szimpatikus. Akkor, ha annyira nem az, az ember megpróbál mellékszereplőkből válogatni valakit, akivel esetleg képes azonosulni. A Zabhegyezőben Holden szándékosan egy bunkó szemétláda, akit direkt negatívnak fest le az író, pont ezért fogadható el tőle, hogy mit művel. Nem kap az olvasó kapaszkodási lehetőséget (nem tart meg egy mellékszereplőt sem tovább, mint muszáj - így nem alakul ki kötődés az olvasóban egyik vagy másik iránt, ha már egyszer a főhőst nem szereti). Annak ellenére, hogy Holdennél minden "hervasztó" jelzőt kap, mégis valahogy érezzük az igazságtalanságát, ahogy kiáll a világ ellen - és egyáltalán nem sajnáljuk, bármi történjék is vele. Mégis vannak azok a pontok, ahol egyetértünk vele, ahol utáljuk, ahol legszívesebben megráznánk. Több féle érzelmet vált ki az emberből, amit mind az iránta érzett ellenszenv táplál (kisebb vagy nagyobb részben a helyzettől függően).

Ezzel szemben Chboskytól kapunk egy olyan srácot, aki bármikor bármin képes bőgni ahelyett, hogy élne. Meg akar felelni másoknak, mindent túlkomplikál, körülményes. Valószínűleg esetében az lett volna a cél, hogy bemutassák, hogy mennyire érzékeny, hogy próbál jól nevelt, kedves lenni, miközben csúszik le a lejtőn, ahogy jönnek a gondok - elkezd drogozni, cigizni, inni. Viszont pont ezektől válik szánalmas, életképtelen figurává - egy marionetté, aminek a madzagját mindenki rángatja.

Próbáltam kitalálni a regény végéig, hogy mi zavar legjobban ebben az egészben. Volt már olyan könyv a kezemben, amiben a főhős végig visz az életén, néha csipog, néha vidám, és meglehet, hogy nem történik semmi, mégis élvezet volt olvasni. Itt viszont határozottan éreztem, hogy van valami, amit nem tudok megfogalmazni, de roppantmód ellenszenves, és azt kívántam néhány oldal után, hogy "csak legyen már vége". Hihetetlen, de az utolsó oldalakon az egyik szereplő adta meg nekem a választ, hogy miért tartom Charliet bosszantó, életképtelen létformának. Miért sóhajtottam fel megannyiszor, hogy "Na, ez is a zsebkendőgyártól kap ösztöndíjat az egyetemre."

Charlie ugyanis csak sodródik az árral, és próbál mindent a legapróbb részletekig jellemezni. Ez az agyonjellemzett világ és az, hogy folyton azon agyal, hogy mások vajon mit gondolnak, mit szeretnének... Az, hogy valójában mindenkit kritizál, de azon bezzeg nem gondolkozik, hogy más miért tesz vagy mond olyanokat, amiket... Miért viselkedik vele így vagy úgy egyik-másik ember.

A három barát (Charlie, Patrick, Sam) a film változatban
Ha már főhősünk nem volt annyira elbűvölő, próbáltam kapaszkodni a mellékszereplőkbe.
Patrick eleinte a kedvencem volt, és a végén is az maradt. Minden ifjúsági sztori jobban mutat, ha van benne egy saját neméhez vonzódó fiatal, és itt rá osztották ezt a szerepet. Patrick volt az első és az utolsó figura, akinél drukkoltam, hogy pozitív irányba tartson az élete. Tele van élettel, ötletekkel, kreativitással. Laza, ugyanakkor okos, és bizonyos esetekben megfontolt. Nem akar ártani senkinek, és a végletekig türelmes.

A könyvben Sam is egyike a legfontosabb mellékszereplőknek. Patrickkel mostohatesók. A lány  kétes karakter, aki meglehetősen hullámzó jellemvonás. Egyszer szimpatikus, egyszer nem, és végül bebizonyítja, hogy igenis tudja, mit miért tesz. Ő volt az a figura, aki végül felnyitja mindenki szemét, hogy mi a legnagyobb gond Charlieval.

"Ha megtetszem valakinek, azt szeretném, ha a valódi énemet kedvelné, és nem azt, aminek gondol. És nem akarom, hogy magában tartsa az érzéseit. Az a jó, ha kimutatja, hogy én is érezhessem. Azt akarom, hogy felszabadultan viselkedjen mellettem. És ha olyat csinál, ami nem tetszik, akkor úgyis megmondom neki."         (223 o.)

És ez a lényeg. Charlie várja, hogy kinek milyen elvárásai vannak vele szemben, majd próbál ezeknek eleget tenni. Valójában nem derül ki, milyen is, és mégis átjön az, hogy ha egyedül lenne a világban, akkor egy nap után vége lenne, mert nem tudná, mit kell tennie. A vicces az, hogy vannak esetek, mikor tanácsot kér másoktól, amit úgy követ, mintha Szentírás lenne. Önálló gondolatai csak akkor támadnak, ha szemléli a világot, viszont a véleményét a világgal soha nem közli - és ezért kerül bele az egyik legnagyobb zűrzavarba is. Valljuk be: t••••len figura, aki képtelen a sarkára állni, és a jelleme a könyv elejétől a végéig nem fejlődik.

Összességében nézve nem bántam meg, hogy olvastam, mert megismertem Samet és Patricket, akik jópofák, szabadok, viccesek (a maguk módján), és biztos, hogy remekül lehet velük bulizni. Viszont Charlie nyávogása valahogy lelök bizonyos helyzeteket egy feketelyukban végződő szakadékba...


A 2012-es évben Stephen Chbosky rendezésében (és természetesen forgatókönyve alapján) filmet készítettek a könyvből, melyben olyan nevek fordulnak meg, mint Emma Watson (Harry Potter széria), Logan Lerman (Percy Jackson filmek) vagy Ezra Miller (Beszélnünk kell Kevinről).

Az előzetese (feliratos):

Folytatás...

2015. január 21.

Filmszemle: A százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt

0 megjegyzés

Néhány hete módomban állt megnézni ezt a filmet, és már arra jutottam a végére, hogy összeírok egy listát arról, melyik film veri a másikat a legrosszabbak mezőnyében - a könyvadaptációk terén.

Még 2014. decemberében írtam a könyv változatról (ott találhatóak is képek a filmből), ami tetszett. Abszurd, humoros, logikus felépítés, agyament karakterek, és őrült helyzetek. A film előzetese is kb. egy ilyen sztorit ígért. Viszont a végére érve ennek a gyötredelmes akárminek, amit filmnek titulálnak (méghozzá vígjátéknak, pedig szerintem horror...) rányomhatjuk: a trailerben mindent ellőttek, és összességében humorosabb, mint maga a film.

Kezdődik az egész ott, hogy Allan mesél, közben itt-ott egyezik a története a könyvbeli eseményekkel, de! A lehető legtöbb helyen hagyták ki a humoros beszólásokat. Nem tudom, hogy ez a szinkron hibája-e, avagy sem, de a szóviccek egy az egyben hiányoztak, amik a könyvben megjelentek. Az abszurd helyzetek felvázolása pedig ahelyett, hogy humoros lett volna, a szánalmas kategóriába előbb beillett. Az már csak hagyján, hogy néhány fontosabb eszközt (pl. a pénzzel tömött táskát) cserélgették, így hol így, hol úgy nyílt az a szerencsétlen bőrönd.

Alacsony költségvetésű alkotásnak tűnik, és a színészi játék is rengeteg kívánnivalót hagy maga után, akárcsak a párbeszédek. Nyilván nem lehet belerakni mindent a filmbe, ami a könyvben szerepelt, viszont hogy lehet kihagyni a könyv történetének legnagyobb csattanóit? Nem csak az apró kis szóviccek, de maga a történet lényege is hiányzik, ami miatt az öreg elindult, hogy a 100. szülinapján lelépjen az idősek otthonából. Kevés híres barát lett bemutatva, azok is felületesen, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy ez honnan jött? Ez ide miért került? Rengeteg dolog tehát nem kerül megmagyarázásra.

Sonja szerepe abszolút érthetetlen volt, ugyanis kimarad, hogy taníthatatlan, és nem kerül bele, hogy Allanre valahogy mégis elkezd hallgatni. Az sem derül ki, hogy kerül Einstein öccse valójában oda, ahova. Ő egyszer csak be van vágva, és kész. Nem derül ki a kapcsolata az igazi Einsteinnel. Hogy Sztálin miért is lesz igazán dühös Allanre? Ami a könyvben egy vicces szituáció, az a filmben egy elnagyolt, érthetetlen katyvasz.

Szereplők tekintetében nem jön át Allan jelleme, pedig többek közt az orosz résznél ki lehetett volna ezt hangsúlyozni (ahogy ez a könyvben is történt). A többi szereplő is eléggé elveszettnek látszik, és nemigazán élik bele magukat a karakterbe, így fapofával közlekednek végig, alig használva színészi játékot.

Mindent egybevetve ezt a filmet először időpazarlás volt megcsinálni, utána időpazarlás volt megnézni, és remélhetőleg nem lesz időpazarlás az, hogy kerül fel róla írás...

Nem is tudom, melyik volt szörnyebb élmény: a Vámpírakadémia, vagy ez a borzalom... 

Folytatás...

2015. január 20.

Emily Rodda - Homokdűnék (Deltora Quest 4.)

0 megjegyzés

Elérkeztem oda, hogy folytassam a Deltora Quest sorozatot a következő résszel, viszont ezután a kötet után szerintem most újabb hónapig jegelni fogom...

A történetbe ott csatlakozunk be, ahol az előző kötet megszakadt: hőseink menekülnek a Patkányok városából, és következő céljuk elérni a Homokdűnéket. Először majdnem meglátja őket egy Ak-Baba, ami nem lenne jó, hisz a Sötétség urát szolgálja. Szerencsére a folyóban a halak elrejtik hőseinket a nagy madár mindent látó szeme elől, így folytathatják az útjukat. Miután egy gyümölcsöskertből sikerül elmenniük némi bonyodalom után, azon kapják magukat, hogy máris egy viadal résztvevői...

Amilyen rövid ez a könyv, olyan hosszú tud lenni, mivel végtelenül unalmas. Hőseink már kötetek óta ugyanazt a sémát ismételgetik: menetelnek, bajba kerülnek, majd (többnyire valamilyen) véletlen szerencse folytán megmenekülnek. 

Megmenekülési alternatívák:
A, Valaki megfenyegeti őket, hogy megöli őket valami módon. Hőseink gyorsan elkezdenek hízelegni, mire az addig gyilkos dühvel felszerelt karakter megenyhül, és útjára engedi hőseinket, esetleg még ad is nekik valamit az útra, vagy más módon segít nekik.

B, Hőseinket megtámadja valami/olyan helyzetbe kerülnek, ahol nem sok dolgot tudnak tenni saját megmenekülésük érdekében (nem tudják legyőzni a szörnyet stb.), mire fel jön valaki, aki kihúzza őket a pácból, vagy szerencsésen sikerül elfutniuk az üldözők elől. 

A röhej az, hogy a csapdákba minden egyes alkalommal mintha muszáj lenne besétálniuk. Ahelyett, hogy némileg bizalmatlanul szemlélnék azt, aki gyanúsan túúúl kedves velük. Újra és újra átesnek tehát azon a szertartáson is, hogy aki bunkó velük, az sokat segít nekik, aki meg nagyon kedves, annak a csapdájába rendszeresen belesétálnak. 

Annyira sablonos, hogy ugyanazok az eseménysorok más helyszíneken, más körülmények között, más szereplők közreműködésével újra és újra és újra megtörténnek, immáron a 4. köteten keresztül. Emellett nincs karakterfejlődés, ami nem lenne probléma mindaddig, amíg ez ésszerű. Tehát, ha nem az lenne a gondolatmenete a főhősöknek, hogy már háromszor belesétáltak abba, hogy valaki nagyon kedves volt velük, nosza, sétáljunk bele negyedszer is egy ilyen kedvességgel álcázott csapdába. Nem ismerik az elvet, hogy ami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, az általában nem is az? Mintha hallottak volna kósza híreket arról, hogy vannak gonosz, rossz emberek is, de amikor találkoznak velük szemtől szembe, akkor meg nem ismerik fel.

Nem gyanús nekik például az sem, hogy van egy verseny, aminél tök mindegy, mennyit fizetnek beugrónak. Cserébe annyit ehetnek, amennyit nem szégyellnek, ingyen szállást kapnak, és mekkora díjakat lehet nyerni? Nem gyanús nekik az sem, hogy vajon miért zárják be őket, és miért nem engedik elmenni őket a versenyről? Amikor már beleesnek a csapdába, persze gondolkoznak, de mint tudjuk, utólag könnyű okosnak lenni.

Összességében nézve kissé kidobott időnek tartom ennek a sorozatnak a lapozgatását. Inkább az anime változatot választanám, de ha már elkezdtem, nem hagyom abba. Még 4 kötet van vissza, tehát pont félidő...





Egy kis ízelítő az anime változatból. Jasmine harca a "sebhelyes arcú" fickóval a versenyen.
(A könyvre nézve nagy SPOILERT tartalmaz!)

Folytatás...

2015. január 19.

Jonas Jonasson - Az analfabéta aki tudott számolni

0 megjegyzés

Jonas Jonasson nevével először akkor találkozhattatok a blogon, mikor A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című szintén Athenaeum Kiadós könyvről írtam.
Az 50 könyves kihívásba itt csempésződik be egy kis csalás, ugyanis a szerző első könyve meggyőzött róla, hogy egyszer el akarjak menni Svédországba, és ez a regénye is jórészt ott játszódik (másrészt pedig Afrikában).

A külső borító hátsó részére az alábbi szöveget nyomták, és az utolsó momentumon valahogy nem is csodálkozom ezután a könyve után:

"35országban
asikerlistákélén
6millióeladottpéldány
Svédországkedvenc
szerzője"

Ezúttal az író elsőként Afrikába kalauzol minket, ahol nem más él, mint Nombeko. A lánynak se anyja, se apja, úgyhogy latrinapucolásból él. Unalmában néha számolgatja a fordulókat. Aztán elkezd kissé nehezebb műveletekkel foglalkozni. A helyzet egészen odáig fajul, hogy a 12 éves gyereket kinevezik főnöknek, úgyhogy neki kell igazgatni a többi latrinapucoló munkáját. Miután az ő főnökének szemet szúr, hogy a lány mennyire kotnyeles, és nem is annyira analfabéta a számok területén, ahogy addig hitte, Nombeko kénytelen tovább állni. Persze előtte még megtanul olvasni, és kifosztja a férfit, aki megtanította olvasni - neki már úgysem lesz szüksége a vagyonára, mert már amúgy is meggyilkolták, kirabolták, a maradékot pedig elviszi tőle a kislány, aki ekkor 14.

Nombekot nem sokkal azután, hogy kiszabadul a latrinák fogságából, elüti egy mérnök. Az ügyből bírósági eset lesz, ahol azt hozzák ki végeredményben, hogy Nombekonak 7 évig kell dolgozni az őt elütő mérnöknél, hogy megtérítse a férfi kárát. Itt azonban olyan ügybe ártja bele magát, ami miatt büntetése több, mint 10 évre nyúlik.

Egy véletlen miatt végre tovább állhat, azonban egy szerencsétlen egybeesés miatt csomagjául szegődik egy atombomba, aminek a létezéséről hivatalosan senki nem tud - vagy aki tudott, az már halott -, ami egészen Svédországig kíséri. A lánynak el kell rejtenie a bombát, miközben egy szerencsétlen véletlen az útjába sodor egy különös ikerpárt, és egy folyton dühös lányt. Ha kiderülne, mi van a csomagjában, valószínűleg az ikerpár egyik fele és a dühös lány megpróbálnák elvenni tőle, úgyhogy egy időzített bombán ül - szó szerint...

Angol borító
A száz éves ember története után az ember azt hihetné, nem lehet már abszurdabb történetet kitalálni. J. Jonassonnak sikerült. Ráadásul saját maga ugorja meg azt a szintet, amit felállított. 
Amiben hasonlít a száz éves ember történetéhez az új könyve az az, hogy a történetszövésnél ismét amolyan "parkettafonást" használ. Tehát van egy fő szál, ami mellett elindít több mellékszálat, majd azok egymás után hozzákapcsolódnak a fő szálhoz - mindezt zseniálisan kivitelezve.

Ezúttal a mellékszálak közé kerül egy újabb atombomba (valamiért felettébb vonzódik a témához az író, bár tudtommal az újságírásnak nem sok köze van a bombarobbantáshoz), aminek a létezéséről csak az tud, aki legyártatta, később egyre többen szereznek tudomást róla. Ez alakítja a további mellékszálakat. Bekapcsolódik a Moszad, akikhez hivatalosan került volna a bomba. Mivel egy véletlen folytán az afrikai lánynál rekedt a csomag, így két ügynök (ÜgynökA és ÜgynökB) elkezdik a hajtóvadászatot a lány után. Egy másik mellékszálban bekapcsolódik Kína és a kínai miniszterelnök. Közben ott vannak az ikrek, mind a kettejüket Holgernek hívják, és nem éppen egyszerű esetek. Hozzájuk kapcsolódik be először a folyton dühös lány (Celestine).

Előjön a politika, mint téma, illetve a rasszizmus. A mindenki egyenlő elvének bemutatása, hogy melyik országban hogyan érvényesül. Az, hogy mennyire alábecsülhetnek valakit csak azért, mert kínai, vagy mert afrikai származású. Bebizonyítja, hogy az analfabétának hitt ember is lehet, hogy képes leírni, hogyan kell összedobni egy atombombát. És hogy aki nem ért ahhoz, hogyan kell postázni, az is képes lehet megmérgezni egy tucat kutyát, vagy legyártani ősréginek tűnő kerámia libákat...

Agyament történet? Megvan. A szokásos mesélős stílus Jonasson módra? Megvan. Atombomba? Naná! Idióta karakterek? Pipa.

Összességében véve kapunk egy olyan történetet, amit az író úgy mesél el, mintha mindenhová követné az embert. Néha száraz (politika, atombombás magyarázatok stb.), néha vicces, sokszor abszurd szituációkkal tűzdelt. Pont az a jó benne, hogy a sehonnanból a sehovába visz. Nem az a lényeg, hogy kerek legyen a történet, vagy hogy értelme legyen, hanem az, hogy hány helyen segítenek be a szereplőknek a különböző véletlenek. Mivel kevésbé volt száraz, mint az előző könyv, valahogy jobban is tetszett. A király és a miniszterelnök rablásos rész pedig már csak hab a tortán...



Megj.: Remélem, ebből nem készítenek filmet, vagy ha mégis, akkor nem az lesz a rendező, mint a száz éves embernél...

UI.: A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadó -nak!
Folytatás...

2015. január 17.

Debra Doyle, James D. MacDonald - Mágusiskola (Varázskör 1.)

0 megjegyzés

A minap antikváriumban jártam, és megláttam ezt a könyvet. A sorozatból a 8. kötet megvan, de úgy gondoltam, ha még azt sem tudom, mi az alaptörténet, akkor inkább nem fogok bele. Most, hogy megvolt az első rész, máris kaptam némi lendületet.

Képzeljetek el egy középkorszerű világot, ahol nemesek élnek, lovagok, varázslók. Mikor az ifjú Randalt és családját meglátogatja egy varázsló, Randal rájön, hogy ezt az utat akarja követni. Nem kardforgató akar lenni, hanem varázsló. 

Madoc, a varázsló magával viszi a Mágusiskolába, hogy a fiú kitanulja a mágiát. Noha az első teszten átmegy, és bebizonyosodik, hogy vannak képességei, a fiúnak nehezen megy a beilleszkedés a mágusok világába. Nem megy a tanulás, kicsapják a kollégiumból, és többször is odáig jut, hogy eltanácsolják az iskolától. Minden egy hajszálon függ, és mikor már arra gondolna, visszamegy apródnak, felcsillan a remény, hogy talán egyszer igazi varázslóvá válik...

Annak ellenére, hogy a könyv az ifjúsági könyvek közé sorolható, meglehetősen gyenge a minősége. Kezdő olvasóknak persze jó, hisz rövidke, vannak oldalak, amiket egy az egyben képek foglalnak el. Maga a történet egyszerű, lineáris vonalban halad, viszont az időkezelése annyira elhanyagolt, hogy sokszor az ember csak kapkodja a fejét. Lemaradunk arról, milyen képességeket szed magára a gyerek, mert elnagyoltan csak annyi van leírva helyenként, hogy "és teltek múltak a napok/hónapok/évek..." (mikor mi). Magyarán szólva az olvasó sokszor csak néz maga elé, hogy oké, de addig? Amit átugrottunk, ott mi volt?

Az olvasó tehát a legtöbb eseményből egy az egyben kimarad, és így a történet élvezhetősége is megpecsételődik. Próbálják kompenzálni azzal, hogy fordulatot visznek bele, de annyira elcsépelt, és sablonos, hogy nemigazán tudtam értékelni benne a "csavart". Azoknak, akik még nem olvasták a Harry Pottert, és a 10-en éves korosztályba tartoznak, tényleg jó bevezető olvasmány.

A szereplők egyszerűek (papírmasék), a történet sallang, az illusztrációk minősége sincs fent a top10 listán. Látványosan bevezető kötetről van szó, ahol az az elv dominál, hogy "csak legyen valahogy, majd a folytatás jobb lesz".

A végére kapunk egy agyon magasztalt főhőst, aki mindenkinél jobban kitűnik. Egy mentort, aki nem tud segíteni. Egy jó barátot, aki kötelességének érzi beleszólni mindenbe, és egy másik barátot, aki úgy lett barát, hogy egy találkozás alkalmával váltottak pár szót, majd néha megjelenik a kötetben (kb. 2-szer), de ők tényleg olyan nagyon jó barátok lettek a főhőssel, hogy az annyira leírhatatlan, hogy nem is szerepel a könyvben túl sokat.

Ami viszont mégis nagyon jól ki van dolgozva, azok maguk a varázslatok. A démonidézéstől kezdve a gyertyagyújtásig mindegyikről kapunk információt, hogy miért vagy hogyan kell ezeket elvégezni, mire kell összpontosítani, milyen eszközöket igényel a varázslat kivitelezése. Ezen a téren részletes, precíz, és olyan hatást kelt, mintha az olvasót is meg akarná tanítani varázsolni.

Összességében nézve a Harry Potter minőségi szintjét még csak meg sem közelíti. A varázsos könyvekkel való ismerkedéshez nem rossz, és várható a javulás a folytatásokban (mind szereplők, mind történetek tekintetében) - van benne potenciál. Hogy ki is használják-e az írók, az majd kiderül...
Folytatás...

2015. január 9.

Madeleine Rosca - Lidércfölde 1-3.

0 megjegyzés

 A 2015-ös kihívás megjelenésénél fundáltunk, hogy szabályos lehet -e, ha a "grafic novel" kategóriát mangával pipáljuk/ikszeljük ki. Végül abban egyeztünk meg, hogy amennyiben a történet kerek egész, miért ne?

Még egy akciózáson jutottam hozzá a Lidércfölde sorozat 2-3. részéhez, melyből az elsőt már olvastam ugyan, de meglehetősen régen. Akkor nem is írtam róla arra gondolva, hogy majd egyszer meglesznek a folytatások... Most jött el az ideje, hogy bemutassam az egész Lidércfölde sorozatot...

Lucy Snow az átlagos lányok életét éli, mígnem be nem téved egy bentlakásos iskolába Lidércföldén. Hamar rá kell jönnie, hogy ide járni nem annyira leányálom, mint eleinte hiszi. Tetszik neki, hogy nincs tandíj, hogy saját fürdője van, a saját szobájához, ami olyan, mint egy lakosztály - és mindezt ingyen! Vagy annyira mégse?

Senki sem akar az új lánnyal barátkozni, mindenki a népszerű és eszes diákok köré csoportosul - ha hagyják. És hogy miért is? Minden héten megbüntetik azt a diákot, aki a leggyengébben teljesít. Ez azt jelenti, hogy elviszik a Malomba, és többé senki sem látja őket viszont.

Lucynak egyáltalán nem megy jól az új iskola. A Tiltott Tudományok eddig nem képezték a tanulmányai tárgyát, és röpke egy hete van behozni azt, amit a többiek már a családi kötelékben is láttak, tapasztaltak, tanultak. Ugyanis egytől egyig olyan gyerekeket vesznek fel ebbe az iskolába, akik a Tiltott tanulmányokat saját önző céljaikra használják.

Miután egyetlen hajszállal megússza, hogy a Malomba kerüljön, elhatározza, hogy belehúz a tanulásba. Immáron segítőtársa is akad, akiről azonban nem beszélhet.
Nem is árt neki a tanulás, ugyanis jönnek a félévi vizsgák, amik rengeteget nyomnak a latban. Egy kis áskálódás miatt Lucy nagy bajba kerül, a bukás fenyegeti, és az, hogy a Malomban végzi. Ráadásul valamiért módosulnak a szabályok is: egy helyett már kettőt visznek el minden pénteken...

Az osztályutolsó hebrencs lányból hamarosan iskolaelső lesz, hisz nem szeretné a Malomban végezni. Ez azonban bizonyos embereknek nemigazán tetszik, így több ellenséget szerez, mint barátot. Ellenségei pedig ott gáncsolják ki, ahol csak tudják. Amikor még így sem sikerül eltenni Lucyt láb alól, csapdába csalják, ahonnan nem tudja, merre van a kiút....

Amikor először nekiugrottam az első kötetnek odáig jutottam, hogy eret vágok, ha a főhős végig ilyen nyafka, csipogó lesz. Van egy plüsse, Dínó, akihez mindig úgy beszél 9,5 éves létére, mint ha az élne, és nem csodálom, hogy senkit sem érdekel. Tényleg meglehetősen kislányos, és ehhez meglehetősen nagyfokú bénázás párosul.

Ezért is örültem nagyon, hogy a második rész a Gépmesterek (az iskolában dolgozók együttes neve) múltjával kezd el foglalkozni, honnan jutottak el oda, hogy Lidércfölde olyan, amilyen. Megismerjük az igazgatónő történetét, aki Lidércfölde alapítója, és akihez valójában minden szál vezet. Ő az, aki magaköré gyűjti először azokat, akikből később az iskola személyzete és tanári kara lesz, később a diákokat is, és mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül. Maga a karakter is ijesztőnek van szánva, viszont nekem többször eszembe jutott róla Halálisten Mester a Soul Eaterből. Mintha az ő szigorú, női változatát látnánk megelevenedni a lapokon.

Ebből a második kötetben utána már csak elvétve egy-két oldal erejéig kapunk folytatást, majd a harmadik kötetben egy kicsit nagyobb képet. Itt már megjelenik Dr. Bleak - akiről az első 2 kötetben jóformán semmi nem derül ki, csak az, hogy egy csapdába esett tudós (aki szó szerint egy kocka).

Simon is egy érdekes jellem. Az első kötetben annyit látunk belőle, hogy megbüntetik, majd miután Lucyék fényt derítenek rá, hogy mi a Malom igazi titka, újra viszont látjuk a srácot. Amikor először látjuk viszont, kapunk egy érzelgős, csöpögős részt, és amikor legközelebbi találkozásnál nekifut újra a témának, akkor már sokkal racionálisabb mindaz, ami kijön belőle.

Lucy a történések során egyre jobban fejlődik, ami piros pontos volt a sorozat életében. A második kötetben inkább már törtet. Rájön, hogy itt tényleg nem babra megy a játék, úgyhogy tanul, extra feladatokat csinál, miközben a korábbi szökésről szőtt tervét módosítja, mely szerint megtudja a Malom titkát, és minden más diákot is megment erről a szörnyű helyről.
A harmadik részben olyan társa akad a bajban, akire számítottunk is, meg nem is az első kötet után. Ő az a karakter, aki az elejétől fogva szimpatikus volt. Minden sztori jobban mutat, ha van benne egy egyedül szenvedő, magányos - titkon hősies - lélek. Aki olvasta a sorozatot, már tudja, kiről van szó, itt viszont nem szeretnék lelőni túl sok poént.

A történet kidolgozása képi hatás szempontjából egész igényes, szépen kidolgozott és átlátható rajzokat kapunk, amik itt-ott meglehetősen aprólékosak. A fogaskerekek, a gépekkel teli termek teljesen steampunk hatást adnak ennek a borzongató levegőnek.

Ami nem teljesen volt okés a kidolgozásnál, hogy több helyen bent maradt az angol szöveg. Természetesen nem a szövegbuborékra gondolok, hanem a susmusok kiírása és a többi. Akad rész, ahol a karakter vág egyfajta fejet, és fölé van írva: "MI???? WHAT????" És ez rengeteg helyen ugyanilyen párosításban előfordul. Nem értettem, hogy miért kell oda az angol változat, ha magyarul is elég lenne odaírni, és ez kissé zavaró volt.

Kedvenc jelenet: egyértelműen a voksom az első sírrablás órára esik (1. kötet). Abban a jelenetben Lucy bénázik (mint áltálában), megismerünk közbe egy jópofa tanárt, aki pont azért jópofa, mert a sorozatban végig olyan, mint egy habzószájú véreb, miközben vicces beszólások és események röpködnek abban a pár oldalban.

Összességében maga a történet érdekes, Lucy eleinte idegesítő, de a karakterfejlődése tetszik. A többi szereplő sem elhanyagolható, maguk a mellékszereplők sokkal érdekesebb múltakkal rendelkeznek, mint Lucy (aki kissé sekély jellemre sikerült), éppen ezért a jelenük is sokkal érdekesebbé vált, ahogy mentek előre az események. 

Folytatás...

2015. január 7.

Maggie Stiefvater - Forever - Örökké (Mercy Falls farkasai 3.)

2 megjegyzés

Stiefvater és a farkasok. Valahogy annyira összeforr már ez a két dolog, hogy szinte elválaszthatatlan. 2011-ben tettem le a második kötetet, és akkor alig vártam, hogy folytathassam. A második kötetben bejött egy új szereplő, akinek a száláért odáig voltam. Ez mindösszesen azért rossz, mert hihetetlenül felülmúlja a főszálat (Sam-Grace vonal).

Nemrég sikerült egy példányhoz hozzájutnom a harmadik kötetből, úgyhogy végre befejezhettem a trilógiát. A történetbe körülbelül ott csatlakozunk be, ahol a 2. kötetnél abbahagytuk, úgyhogy az előző kötetekre néve SPOILERT TARTALMAZ!

Sam Beck házában lakik Cole társaságában, miközben folyamatosan várja barátnője, Grace hívását. Nap közben néha dolgozik egy könyvesboltban, miközben összesúgnak a háta mögött. Teljesen hétköznapi srácnak tűnik mindaddig, míg nem tesszük hozzá, hogy azért vár Grace hívásaira, mert a lány a tél miatt csak olykor-olykor válik emberré, és a legtöbb esetben néhány percig ember csupán, úgyhogy Sam mindig lekési a találkozókat a lánnyal.

Közben Sam nyakán ragadt egy a világ számára halott rocksztár, Cole személyében. A fiú öngyilkos hajlamú, vagyis már sokszor próbálkozott öngyilkossággal, csak nem jött össze neki. Ezúttal mindenféle gyógyszerekkel kísérletezik - méghozzá saját magán. Környezete (Isabel és Sam) még mindig azt hiszik, hogy öngyilkossági kísérleteket végez, valójában viszont a farkas-kór ellenszerét kutatja - kísérleti alany hiányában saját magát használva tesztelésre.

Ahogy jön a jobb idő, Grace egyre tovább marad emberbőrben. Miután megtudja, hogy meghalt az egyik barátnője, akit farkasok téptek szét, újabb bonyodalom adódik: Tom Culpeper - Isabel apja. A férfi ugyanis elhatározza, hogy kiírtja a farkasokat - nem is sejtve, hogy azok valójában részben emberek.

Grace és Sam tehát a farkasok megmentésén kezdenek el munkálkodni, hogyan lehetne őket megóvni, miközben Cole azon dolgozik, hogyan lehetne meggyógyítani a farkasokat, hogy ismét ember bőrbe rázódhassanak. Plusz ott van még az az apróság, hogy Samet vádolják egy lány megölésével, és azzal, hogy elrabolta Gracet.

Mit is vár az ember egy sorozatzáró kötettől? Valami hatalmas, grandiózus befejezést. Valami mindent felülmúló csatát farkas és ember között. Valami olyant, amivel érezzük, hogy kerek egész a sztori.
Forrás
A sorozatnak összességében végig ugyanaz volt a gyengepontja, mint ami az utolsó részben: amint belép a képbe Isabel és Cole, mindenki eltűnhet a színről. Ezt nem csak arra értem, hogy jó a párosuk, hanem arra, hogy a két karakter külön-külön is erős, és együtt... felrobbantják a könyvet.
A két szereplő mellékszála hiába van külön, vagy egybe, elviszi a hátán az egész történetet. Sam és Grace persze egy tündibündi, rózsaszín habcsókos páros, akik megtalálták egymásban az örök szerelmet, akik kitartanak jóban-rosszban, farkas- és emberbőrben, míg Culpeper apuka puskája el nem választja őket. Egy idő után már unalmas a tusakodás, amit azért vívnak, hogy egymáséi legyenek, és ugyanezt az egy momentumot az írónő 3 köteten át húzza.
A második kötettől bejön Cole, az üde színfolt, és jobban megismerjük Isabelt, akik viszont merőben másak. Szeretik egymást, viszont pont az a jó bennük, hogy nem szoros köteléket alkotnak. Nem ringatnak egy habos-babos álomképbe, hanem bebizonyítják, hogy ők külön-külön és egységben is tökéletesen erősek. És pont ezért kiütik a folyton tétovázó lila/rózsaszín ködös párosunkat, ha megjelennek a színen.

A történet nem egy nagy, grandiózus, apokalipszist hozó sztori, pont ezért sikerült lengére, kerekre, nyugodtra. Egyszer megállt bennem az ütő egy ponton, ahol azt mondtam, hogy ilyent nem tehet az írónő, és haragudni fogok, ha mégis! Aztán kiderült, hogy azért az írónőnek sem volt szíve megtenni azt a bizonyos lépést. (És ezzel akár azt is elintézhetné, hogy legyen egy spin-off sorozat a kedvenc szereplőimmel.)
A farkasvadászaton kívül persze akadnak a szereplőknek külön-külön problémái, amik az egész sorozat alatt jelen voltak, és ezekre is születik megoldás. Tanulságul kapjuk, hogy kompromisszumokkal néha igenis lehet előrelépést elérni, hogy az igazság mindig kiderül - még akkor is, ha néha meglehetősen abszurd az az igazság. Nem mindenki fekete vagy fehér (mindenkinek megvan a maga jó és rossz oldala, csak tőlünk függ, melyiket akarjuk látni, és hogy akarunk -e a másik oldallal kapcsolatosan hazudni magunknak, vagy nem látni az igazságot).
Néha nem az igazságot, csak a felszínt látjuk, és arról szeretnénk azt hinni, hogy az a való - vagy azt hisszük valónak.

Rengeteg érzelmi töltet van a sorok között, és mindenki megtalálhatja magának azt a szereplőtípust, akivel a legjobban tud azonosulni. 
Isabel, aki néha a világot is az ellenségének érzi, még akkor is, ha nem az, és akinek egyszer barátjává válik, ahhoz örökké ragaszkodik - még ha nem is úgy mutatja ki, hogy mindenkit agyonvissza ölelget. Amikor szükség van rá, akkor odaáll az ember mellé.
Cole, a belül mindig magányos farkas, aki megunta az életet. Akinek már nem hiányzik a csillogás, a reflektor, hogy mindenhol ő legyen a középpontban. Mégis, ha valaki felfedné, ki ő valójában, lazának tűnően lerázza magáról.
Sam a komoly kölyök, aki nyugodt, aki próbálja megoldani a világ baját is, miközben a saját világát a szerettei (például Beck, Grace) köré építi fel. Szeretteit mindenáron meg akarja védeni, de szerelme az, ami miatt a Világ megmentése mindig várhat...
És végül Grace, a tipikus jó kislány, aki saját magát nevelte, mivel a szülei nemigazán akartak ebbe beleszólni. Önálló, aki önállóan oldja meg a problémáit. Mivel a szüleire nem támaszkodhatott, ezért a barátai mindennél fontosabbak neki, hisz ők a támaszai.

Összességében hozza az előző kötetek színvonalát. Láthatjuk a szerelmesek küzdelmének folytatását, és a harc lezárását is, ami pont illik a párost körüllengő nyugalomhoz, és békességhez. Hangulatilag és történetileg ez az a befejezés, aminél jobbat keresve sem lehetett volna kitalálni a sorozathoz, illetve Sam és Grace történetéhez. 
Folytatás...

2015. január 5.

Limpár Ildikó - Egy évben egyszer

0 megjegyzés

Tudjátok, amikor az Emlékek tava című mesekönyvről írtam, említettem, hogy első mesekönyves íróról van szó. Érdekesség az írónőről, hogy már korábban is jelentek meg munkái. Például olyanok, mint ez a dráma, amely nyomtatásba nem került. Annak ellenére, hogy díjazott lett, a népszerűség elsétált mellette. Nem tudom, ez azért van-e, mert dráma/színdarab, vagy azért, mert jó 10 évre elbújt a közönség elől. Mindenesetre a 2015-ös kihívás kapcsán több kategória esetében is gondolkoztam rajta, hova írhatnám be. Beillik a drámához, mint műfaj. Beillik egy népszerű író első művéhez. Az írónő népszerűségét a molyon lehet követni, ahol a sárkányos mesekönyv kategóriában például feltornázta magát a 4. helyre.

Maga a mű nem sorakoztat fel túl sok szereplőt és nincs is rá szüksége. Egy család tagjait láthatjuk, kiegészülve néhány másik szereplővel.
A Triumph család mindössze három tagú. Kevin Triumph (kisebb gyermek), Edith Triumph (nővér) és Thomas Triumph (apuka) alkotják már csak a családot. Az édesanya évente egyszer eltűnik a család életéből.
Egy bálba tipegünk be a történet elején, ahol Kevin és a Bohóc beszélgetnek. Valamiért mindenki Kevin ruháját kritizálja, miért öltözik egy bálon meglehetősen közönségesen (elegáns ruhába bújva). Főleg, ha egy jelmezes bálról van szó.

A vacsora a családi kötelékben nem éppen úgy zajlik le, ahogy azt szeretnék, úgyhogy mindenki elmegy, hogy "megkeressék az édesanyát"... 

2015.01.03-ai állapot alapján
A kép saját készítés a moly.hu oldal adatairól
Stílusát tekintve egyszerűbb és világosabb, mint egy Shakespeare által írt dráma. Közel áll modern korunkhoz, ezért nyelvezetében is néhol megfigyelhetőek olyan szavak, amelyek ezt alátámasztják. Olyan, mint egy függöny a szélben: lágy, könnyed, elegáns az egész mű, miközben nem erőltetetten, de ad egyfajta "fricskát" a világról, ahol fontosak a külsőségek, a látszat megtartása, és mindenkinek megvan a maga kis élete, a maga gondjai.

Karakterek tekintetében az egyik kedvencem a bohóc volt. Mindenkiben él a kép, hogy a bohóc egy mulatságos figura, aki őrületet gerjeszt, és mindenhol a humorra törekszik. A drámákban többnyire pont ellentétes hatást próbálnak meg kiváltani vele: a legbolondosabb karakternek kell kimondani a legbölcsebb meglátásokat. És hogy mivel másabb itt a bohóc? Iszik, dohányzik, és néha talán azt sem tudja, hol van. Mégis elhagyják a száját nagy igazságok, és bohóságok.

"BOHÓC: Neked megmondhatom - furcsa, de egy teljesen idegennel gyakran sokkal könnyebben megosztjuk titkainkat -, szóval nekem is nagy nap ez a mai."

Kevin és Edith testvéri v(I)szonya is teli találatos, és sokszor mosolyogtató, ahogy Kevin visszavág nővérének. Valójában családjuk egyre jobban kezd szétpotyogni darabjaira (tagjaira), és már nem egy összetartó egységként jelennek meg - legalábbis nem teljesen -, mintázva korunk egyik betegségét, mely abban rejlik, hogy a családok tagjai sokszor meglehetősen eltávolodnak egymástól (nézzünk csak a válási statisztikákra). Aztán valahogy mégis csak újra egységgé kovácsolódnak: a közös probléma egységbe tömöríti a tagokat, hogy együttes erővel oldják meg újra és újra.
És ezt nem más okozza, mint a szeretet, mely akkor is megbújik az emberek között, ha éppen marcangolják egymást, mert csak azt tudjuk bántani, akit szeretünk.

Az pedig, hogy mennyire jó egy családban a viszony, lehet ugyan színjáték, álca a külvilág felé, de a család tagjai mindig tudni fogják, hogy ők mennyire szeretik egymást valójában, és ennek tükrében mit tennének meg a másikért.

A lezárás pedig alátámaszt mindent... Kissé kiábrándít, kissé megdöbbent, kissé...

Nem hosszú, de annál tanulságosabb műről van szó, amit a szeretet ereje tart össze, formál, és a végén mindenkiről leválik a maszk, és már nem csak a látszat fog számítani, hanem az, ami igaziból az emberekben rejlik...




Kíváncsiak vagytok, milyen ez a mű? A Litera.hu közzétette a mű egy részét (itt: KLIKK) még 2004 augusztusában.
Az írónő engedélyével most itt, az ffgbookon is megosztanám veletek (teljes terjedelemben, és javított változatban), melyet a szövegdobozban pár sorral lejjebb megtalálhattok.
Üljetek be egy kicsit a virtuális színházba, a saját otthoni széketekbe, és emelkedjen a függöny!
Jó szórakozást!


SZEREPLŐK: 
BOHÓC
KEVIN TRIUMPH
EDITH TRIUMPH
THOMAS TRIUMPH
NŐK
FÉRFIAK
GYEREKEK

I.1.

Kert. Vidámnak maszkírozott bohóc érkezik. Női szereplő, arcvonásait tökéletesen elfedi a festék; parókás, esetleg kalapos.
BOHÓC: (elnagyolt gimnasztikai gyakorlatokat végez, nyújtózkodik; elváltoztatott hangon) Hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt publikum! Ezennel véget ér ma esti műsorunk első felvonása, és kezdetét veszi a mindannyiunk által oly hőn áhított, csodálatos, fantasztikus, lélegzetelállító - SZÜNET! (saját hangján) Uramisten, hogy én mennyire várom mindig ezeket a perceket! Az ember éveken át bohóckodik úgy, hogy ezek a szünetek tartják életben. A szünet, azt hiszem, elengedhetetlen kellékünk. Mindenkinek szüksége van arra, hogy megmozgassa tagjait, változtasson végre azon a pózon, amit mások figyelése szab rá. Kell egy pár perc, amikor végre nem másokat hallgatunk, hanem saját magunk beszélünk. Ha nincs kinek, hát magunknak. Végtére is ez az ideális hallgatóközönség. Nem beszél vissza és aránylag ritkán értetlenkedik.
            Vannak, akik azt hiszik, hogy a szünet egy önálló egység két felvonás között. Van az első felvonás, aztán a szünet, aztán a második felvonás. Szerintem van az első felvonás, majd a másfeledik, amit szünetnek szokás nevezni, és a második. Szünet nélkül nincs második felvonás. És a szünetben ugyanúgy létezik a darab. Mindenki tovább játssza önmagát: a bohóc ugyanúgy bohóc marad, legfeljebb engedélyez magának egy cigarettát, amit színpadon, ugye, nem lehetne (rágyújt); a nézők is nézők maradnak, s ugyanúgy ők tartják életben az előadást, mint addig. Ilyenkor ugyanis illik a darabról elmélkedni. S ha nem lenne szünet, soha nem csatlakozhatnánk a második felvonásnál. Pedig szembe kell néznünk a tényekkel: szinte mindig a második felvonásra érkezünk. Az első felvonást valahogy mindig nélkülünk játsszák le. Még szerencse, hogy van szünet. (Fiatal, húsz év körüli férfi, Kevin jön, elegáns öltönyben, nyakkendővel. Jólfésült, ápolt, mégis egy kissé ziláltnak tűnik. Láthatóan keres valamit, a Bohóc nem érdekli, tán észre sem veszi. A Bohóc viszont azonnal meglátja.) És milyen jó lenne, ha nem két percig tartana. Az embernek sohasem lehet nyugta. (Elnyomja a cigarettavéget. Elváltoztatott hangon, harsányan azonnal lecsap Kevinre.) Te szentséges Atyaúristen! Nem hiszek a szememnek! Hogy egyesek miféle maskarát képesek magukra ölteni, csak hogy megbotránkoztassák embertársaikat! Ahelyett, hogy tisztességesen öltöznének, mint más rendes -
KEVIN: (értetlenül) Tessék?
BOHÓC: Igen, igen. Jól hallottad, hozzád beszélek. Vagy látsz még itt valakit rajtunk kívül?
KEVIN: És mi van?
BOHÓC: Hát ezt kérdezem én is, barátom! Idejössz ebben a nevetséges jelmezben, és úgy teszel, mintha -
KEVIN: Ne haragudj: ismerjük egymást?
BOHÓC: Ne haragudj: te csak kérdezni tudsz?
KEVIN: Már az is baj, ha kérdezek? Mi bajod van velem?
BOHÓC: Ki mondta, hogy bajom van veled?
KEVIN: Akkor meg mit pocskondiázol?
BOHÓC: Én pocskondiázlak? Hogy mondhatsz ilyet?
KEVIN Tán nem te tettél az előbb megjegyzést az öltözékemre?
BOHÓC: S ha igen?
KEVIN: De hát mi közöd hozzá?!
BOHÓC: De hát jelmezbál van, vagy nem?
KEVIN: Na és?
BOHÓC: Na és? Na és? Hát te semmit sem értesz?
KEVIN: Nem válaszolnál végre?
BOHÓC: Abbahagynád ezt a kérdezősködést végre?
KEVIN: Akkor magyarázd meg, hogy mi az isten nem tetszik neked a ruhámon! Jó?!
BOHÓC: Már megint kezded?
KEVIN: Mit kezdek megint?
BOHÓC: Na mit?
KEVIN: A kérdezősködést?
BOHÓC: Miért, szerinted miről beszélünk?
KEVIN: Na jó, nekem mennem kell.
BOHÓC: Nem értem, miért kell azonnal megsértődni minden apróságon. S különben is, már megmondtam.
KEVIN: Mit mondtál meg?
BOHÓC: Ne kezdd megint!
KEVIN: Mit? Ja! Akkor kérlek, mondd meg, mi az, amit már megmondtál, hadd menjek gyorsan.
BOHÓC: Úgy látom, téged tulajdonképpen nem is érdekel a dolog…
KEVIN: De igen, nagyon érdekel. Rettentő módon érdekel. Csak…
BOHÓC: …csak…
KEVIN: …csak ma este még más dolgom is van, úgyhogy jó lenne, ha gyorsan megmondanád, hogy mit mondtál már meg.
BOHÓC: Igenis. Csak a ruhád.
KEVIN: Mi van már megint a ruhámmal?
BOHÓC: Azt mondtam már meg. Hogy miért nem tetszik a ruhád.
KEVIN: Nem emlékszem, hogy mondtad volna.
BOHÓC: Pedig így történt.
KEVIN: És mit mondtál, miért nem tetszik?
BOHÓC: Azért, mert jelmezbál van. Jel-mez-bál!
KEVIN: Aha. Értem már. Nem találod elég ötletesnek a jelmezemet, erről van szó, ugye?
BOHÓC: Épp ellenkezőleg. Szerintem aljasul ravasz taktikát választottál. És ez felháborító.
KEVIN: Esküszöm, te nem vagy normális!
BOHÓC: Nekem szabad. Ez teljesen szabályos. Egy bohócnak szabad nem normálisnak lennie. A te viselkedésed azonban…
KEVIN: Szóval most már a viselkedésemet is kifogásolod.
BOHÓC: Igen. Nem nevezhetném ugyanis tisztességesnek.
KEVIN: Semmi kedvem vitatkozni veled. De egy biztos: kettőnk közül én vagyok tisztességesen felöltözve, és az én viselkedésem a tisztességes.
BOHÓC: De nem itt és most.
KEVIN: És miért? Magyarázd meg, miért ne lenne tisztességes öltönyben megjelenni egy jelmezbálon?
BOHÓC: Mert ez átverés.
KEVIN: Már miért lenne átverés.
BOHÓC: Nézd, a jelmezbált arra találták ki, hogy mindenkinek legyen szünete. Egy pár óra lecsippentve a megszokott életből, amikor végre az lehet, ami csak akar. Ilyenkor mindenki megmutat magából valamit. Az álarcosbál olyan, mint egy középkori dráma.
KEVIN: Egy művelt bohóc…
BOHÓC: Egy ilyen bálba öltönyben érkezni - ez olyan, mintha mindenkiből kihúznád legbensőbb titkát, s aztán te senkinek sem viszonoznád ezt a bizalmát. Őszinteségért őszinteség jár cserébe.
KEVIN: Akkor őszintén: te meghívott vagy itt?
BOHÓC: Miért, mit gondoltál, csak úgy besétáltam ide, mert nem volt jobb dolgom?
KEVIN: Úgy értem: vendégként vagy fizetett alkalmazottként bohóckodsz itt velem?
BOHÓC: Számít ez?
KEVIN: Persze, hogy számít. Szóval: hivatásos bohóc vagy?
BOHÓC: Igen, így is mondhatjuk. Sőt: főállású bohóc vagyok. Főállású.
KEVIN: És az milyen?
BOHÓC: Bemutatom. (Fejen áll, aztán újra talpra pattan.) Hát ilyen.
KEVIN: Nagy kunszt.
BOHÓC: Te kérted, én meg bemutattam. A fő-állású bohóc.
KEVIN: Ha ha. Komolyan kérdeztem.
BOHÓC: Én meg komolyan válaszoltam. Főállású bohóc vagyok. Vagy hivatásos, ha így jobban tetszik.
KEVIN: Szóval szemernyit sem vagy jobb nálam. Papolsz itt nekem a bizalomról, s közben sunyi módon lapulsz abban a jelmezben, amit nap mint nap viselsz. És még van képed -
BOHÓC: Ez azért más.
KEVIN: Már miért lenne más?!
BOHÓC: Én hétköznap szomorú bohóc vagyok.
KEVIN: Kit érdekel? Bohóc: bohóc!
BOHÓC: És különben is: azok az emberek, akik itt vannak, nem tudják, hogy én egyébként is bohóc vagyok. Tehát nekik igenis mutattam valamit. Az én öltözékemről el lehet hinni, hogy jelmez. Ellenben a tiédről egy percig sem feltételezhető, hogy…
KEVIN: Igazán? És mi van akkor, ha én hétköznap mezítlábas paraszt vagyok, akinek minden vágya az, hogy öltönyben járjon-keljen az úri nép között? Vagy ha elmeintézetből szökött dühöngő őrült vagyok, aki szeretne elvegyülni a normálisok között? Vagy teszem azt, háromszoros apagyilkos -
BOHÓC: Hát, nem is tudom…. Ha három apa csak ennyit tudott összehozni, tényleg a feje tetejére állt a világ.
KEVIN: Jó, akkor legyen csupán háromszoros gyilkos - bár ez nem hangzik olyan jól -, aki szeretne olyan ártatlan lenni, mint a ma született bárány. Még hogy az öltöny nem lehet álruha!
BOHÓC: Igazad van, erre nem is gondoltam. Így mindjárt más. De vajon melyik a három közül? (Elkapja Kevin tenyerét, megnézi.) Paraszt nem vagy, az biztos. Dühöngő őrült sem, különben már rég kihoztalak volna a sodrodból. Marad a gyilkos. Az vagy?
KEVIN: Hát persze. Lebuktam. Mindegy, most már úgyis mennem kell.
BOHÓC: Hova ilyen sietősen?
KEVIN: Csak keresek valakit.
BOHÓC: A következő áldozatodat?
KEVIN: Még ezt is kitaláltad. Bámulatos. Lehet, hogy átvertél, és valójában Sherlock Holmes egyik kései leszármazottjával van dolgom?
BOHÓC: Lehet, hogy te vertél át, és nem is vagy olyan gyakorlott gyilkos, különben nem sietnél ennyire. Korán van még, türelem. Egy-két óra múlva lerészegednek az emberek, vagy legalábbis kevésbé lesznek józanok és éberek. Akkor könnyebb és biztonságosabb dolgozni. Úgyhogy maradj csak nyugodtan. Különben is: sápadtnak tűnsz. Meg mintha a kezed is remegne. Csak nem vagy rosszul?
KEVIN: Nem. Semmi bajom. Egy kicsit talán idegesebb vagyok, mint szoktam lenni, de…
BOHÓC: Nyugodj meg, nincsenek Sherlock Holmesi hajlamaim. Nyugi. Miért nem ülsz le? (Kevin leül, a Bohóc kezet nyújt.) Becky Bohóc vagyok. Hívhatsz Bohócnak. (Kezet fognak.)
KEVIN: Kevin Triumph.
BOHÓC: Triumph…Csak nem az a Triumph? Mármint hogy ez? (Fejével a ház felé int.) Csak nem ezekhez tartozol?
KEVIN: Na, most meg kiderül, hogy az összes Triumph-fal bajod van! Hát tehetek én arról, hogy így hívnak?
BOHÓC: Nem, dehogyis. Egy szóval sem mondtam. Milyen érzés Triumphnak lenni?
KEVIN: Miért gondolod, hogy ez valami különleges érzés? Sőt: miért gondolod, hogy ez egyáltalán érzés lehet? Mi köze ennek az érzésekhez?
BOHÓC: Azt hittem, van. Na, hagyjuk. De ez az álarcosbál… ez azért szép dolog. Minden évben megrendezni, meghívni a város színe-javát, s gondoskodni arról, hogy ennyi ember jól érezze magát…
KEVIN: Nekem ehhez semmi közöm. Ez az apám bulija, őt illeti a dicshimnuszod. Az anyám tiszteletére rendezi. Már évek óta. Tudod, ilyenkor van a születésnapja. Mármint az anyámnak.
BOHÓC: Ezek szerint te vagy az ifjú Mr. Triumph. Te öröklöd a családi vagyont, s folytatván a hagyományokat, idővel majd te rendezed ezeket a partikat. Persze a saját feleséged tiszteletére.
KEVIN: Nem hinném.
BOHÓC: És miért nem?
KEVIN: Tudod, nekem ez nem jelent olyan sokat, mint az apámnak.
BOHÓC: Értem. Van ez így. Más generáció, más szokások. Biztos neked is lesz majd valami hóbortod. De azért szép apádtól, hogy így szereti a feleségét.
KEVIN: Igen, ő tényleg így szereti.
BOHÓC: Csodálatos asszony lehet. Bár azért elég furcsa…
KEVIN: Mi furcsa?
BOHÓC: Hát, én már nem először fordulok meg itt, és még sosem láttam. Eljövök minden évben a bálra, és sohasem találkozom azzal az asszonnyal, akinek a tiszteletére a bált rendezik. Azért ez elég furcsa, nem? Vagy lehet, hogy csak én vagyok ilyen peches?
KEVIN: Lehet.
BOHÓC: De nem valószínű. Ugyanis mások sem szokták látni.
KEVIN: (gúnyosan) Tényleg?
BOHÓC: Tényleg. Az előbb beszéltem valakivel, aki találkozott vele egyszer.
KEVIN: Na látod.
BOHÓC: De annak már négy-öt éve is megvan. Csak nem beteg?
KEVIN: Nem beteg.
BOHÓC: Akkor jó.
KEVIN: Tudod, a születésnap családi ünnep. A család külön ünnepel, odabenn. Semmi köze nincs a kinti vígadalomhoz. Mindössze időbeli koincidencia, világos? Az apám, gondolom, azt akarja, hogy mások is szórakozzanak, amikor ő ünnepel. De nem azt akarja, hogy együtt ünnepeljen ennyi idegennel egy ilyen…bensőséges ünnepen. Tulajdonképpen logikus.
BOHÓC: Az. Akkor minden rendben.
KEVIN: Hogy mondod?
BOHÓC: Azt mondtam: akkor minden rendben. A család külön ünnepel, mindössze erről van szó. Anyád pedig nem beteg.
KEVIN: Nem beteg.
BOHÓC: Nem úgy, mint én! Úgy fáj a gyomrom, hogy csak na. Muszáj egy kicsit megorvosolnom. (Laposüveget vesz elő.) Tudod, egy bohóc soha nem ihat nyilvánosan. Kénytelen vagyok ilyen trükkökhöz folyamodni.
KEVIN: Értem.
BOHÓC: Kérsz?
KEVIN: Én nem szoktam.
BOHÓC: Pedig rád férne. Még mindig elég rosszul nézel ki. Neked nem fáj a gyomrod?
KEVIN: Nem. Biztos valami rosszat ettél. Bár nem látszol sápadtnak. Orcád színéből ítélve, majd kicsattansz az egészségtől.
BOHÓC: Haha. Még a végén kiderül, hogy van humorérzéked. Igyál, neked sem ártana egy kis pír az arcodra! Ne félj, nem túl erős.
KEVIN: Nem bánom. (Meghúzza, de majdnem kiköpi, úgy égeti a száját. Nagyokat fújtat.) Hű, az anyját!
BOHÓC: Nna. Mindjárt jobban nézel ki. Ideges vagy még?
KEVIN: Egy kicsit. Talán.
BOHÓC: Akkor igyál még egy kortyot. Idegesen nem lehet tisztességes munkát végezni.
KEVIN: Kösz, nem. Azt hiszem, most már tényleg mennem kell.
BOHÓC: Tudom, tudom. Áldozatkeresés, miegymás.
KEVIN: Nem tudod. Ma még fontos dolgom van.
BOHÓC: Na persze.
KEVIN: (kifelé) Ma valami olyat szándékozom tenni, amit még soha.
BOHÓC: Szóval nem piti kis rutingyilkosság.
KEVIN: Nem, annál valóban sokkal többről van szó. Olyasvalami, amihez szükségem lesz minden bátorságomra és ügyességemre. És elszántságra.
BOHÓC: Érdekes, hogy ezt mondod. Furcsa egybeesés. Magam is valami hasonlóra készülök.
KEVIN: Igazán?
BOHÓC: Még ma.
KEVIN: Még ma. (Az órájára néz.) Nincs is sok időnk. És nekem úgy tűnik, te sem kapkodod magad igazán.
BOHÓC: Még nincs itt az ideje.
KEVIN: Te mit tervezel?
BOHÓC: Miért, te mit tervezel?
KEVIN: Nagyon érdekel?
BOHÓC: Miért, téged nem?
KEVIN: Most újra kezdtük a játékot?
BOHÓC: Milyen játékot?
KEVIN: Azt, amelyikben nem válaszolunk. Csak kérdezünk.
BOHÓC: Most estél ki.
KEVIN: Nem megy ez nekem. Mi lenne, ha megfordítanánk a szabályokat? Ezúttal nem az nyer, aki tovább bírja, hanem az, aki hamarabb befejezi.
BOHÓC: Miféle játék ez?
KEVIN: Az nyer, aki hamarabb véghezviszi ma esti tervét.
BOHÓC: Nem rossz, nem rossz! És mi a nyertes jutalma?
KEVIN: Mit szeretnél?
BOHÓC: Megtudni, mire készülsz.
KEVIN: Akkor legyen ez. A vesztes köteles beszámolni hőstettéről. Te is veszíthetsz, ne felejtsd el!
BOHÓC: Igen. Veszíthetek. Még véletlenül sem felejtem el, ne aggódj.
KEVIN: Hát akkor, ez rendben lenne. Mikor találkozunk újra? Aki hamarabb végez, az megkeresi a másikat. Jó ez így?
BOHÓC: Nem is tudom. Nem fogok én itt kerengeni miattad. Inkább beszéljük meg, hol találkozunk. Legyen mondjuk itt. Itt foglak várni.
KEVIN: Vagy én téged. De mindegy, legyen itt. Kezet rá. (Kezet fognak.) Sok sikert.
BOHÓC: Neked is.
KEVIN: Megyek, mert pontban kilenckor kezdjük a vacsorát. A tradíció, tudod. Minden ünnepi vacsora kilenckor kezdődik. És ez egy halálpontos család. Nem késhetek.
BOHÓC: Menj csak, persze.
KEVIN: Akkor viszlát később.
BOHÓC: Igen. Mondjuk így. Viszlát. (Kevin ki, a Bohóc magának, újra a saját hangján) Ha az ember cserélgeti az álarcát, mondhatja valaha is hogy „viszont látásra”?


I.2.

A színpad elsötétedik, B el. Közben a báli nyüzsgést halljuk: zenét, a belé vegyülő társalgások moraját, a tánc és evészet-ivászat hangjait. Csak hangok bejátszása.
NŐ 1: Te sem láttad?
FÉRFI: Szerintem hiába is keresed. Gyere inkább táncolni.
GYEREK: Anya, nézd! Szerinted az egy igazi bohóc?
NŐ1: Minden bohóc igazi, szívem.
(Sikítás, aztán nagy nevetés.)
NŐ2: Uramisten, de megijedtem egy pillanatra.
GYEREK: Hű, de klassz csontváz! Anya, ez ugye nem igazi?
FÉRFI: Reméljük nem. Reméljük, ez tényleg nem igazi. (Elneveti magát.) Na, egészségetekre!


I.3.

A színpad lassan kivilágosodik. A Triumph család ebédlőjében vagyunk. A csontvázjelmezbe öltözött Edith Triumph bezárja a nyitott ablakot, a báli zaj elhalkul, csönd lesz. Négy személyre terített asztal áll középen, rajta stílusos kandeláber. Az ételhordó kocsin a lefedett edények bőséges, pazar vacsoráról árulkodnak. Kilenc óra lesz pár perc múlva. Kevin jön.
KEVIN: (élénken) Hello, drága nővérkém. Úgy látszik, nem tudok elég korán érkezni. Benned talán még jobban buzog az ünneplés utáni vágy, mint énbennem.
EDITH: (végigméri) Milyen volt a temetés?
KEVIN: Milyen temetés?
EDITH: Azt hittem, onnan jössz. Vagy még csak most indulsz? Mi ez a gyászruha?
KEVIN: Nem értem. Mi baja van ma mindenkinek a ruhámmal? Neked speciel mi nem tetszik rajta?
EDITH: A fantáziátlanság. A kreativitás tökéletes hiánya.
KEVIN: Esküszöm, ma este megbolondult az egész világ. Ez nem egy fantáziátlan jelmez, hanem egy tisztességes öltözet, ami jelzi az est ünnepélyességét.
EDITH: Egyik évben sem alkottál valami hatalmasat, de legalább próbálkoztál a magad szerény módján. Most már ez sincs. Elég lehangoló.
KEVIN: Nem tudom, mit vagy úgy oda. Mintha te kitettél volna magadért.
EDITH: Mi az, talán nem tetszik a jelmezem?
KEVIN: A jelmezed? Szerintem rajtad sincs semmi különös. Én legalábbis mindig ilyennek látlak.
EDITH: Vicces. Ezek szerint mindenki hozza a maga formáját. Te a középszerűséged, én pedig az egyéniségemet.
KEVIN: Neked van a nehezebb dolgod, ez kétségtelen. Ezt az egyéniséget még mi is nehezen viseljük el, napi egy-két órában. Te meg, szegénykém, napi huszonnégy órában viselheted a keresztjét.
EDITH: Azért nem cserélnék veled, ne aggódj. Lásd be, a Kevin Triumphok nemigen viszik előre a világ menetét. Ami kis élet ebben a családban van, mind nekem köszönhetitek. Én vagyok a család mókamestere.
KEVIN: Mi pedig a szenvedő alanyok. Csak tudnám, hol van a remekül szórakozó közönség. Mert nehogy azt hidd, hogy bármelyikünk is élvezi a műsorszámaidat.
EDITH: Ez is jellemző rátok. Nem értékelitek erőfeszítéseimet. Pedig elég sok energiám fekszik benne.
KEVIN: Az én energiámból is sokat elvisz, ha ez megnyugtat.
EDITH: Valamelyest. A közös lét alapja a közös szenvedés.
KEVIN: Csodálatos. Ezt melyik vegyészeti lexikonban olvastad?
EDITH: Én nem vagyok szakbarbár. Én nem csak szakkönyveket olvasok. (Megáll egy pillanatra. Szigorúan.) Gyere csak vissza egy kicsit. (Kevin visszalép)
KEVIN: Mi van.
EDITH: Lehelj rám.
KEVIN: Tessék. (Erősen rálehel, mintha tüzet akarna fújni.)
EDITH: Bűzlesz a whiskytől.
KEVIN: Ne túlozzunk. Ittam két korty whiskyt. Különben is, semmi közöd hozzá. Felnőtt ember vagyok, talán ihatok egy kortyot az anyám születésnapján.
EDITH: Hogy tehetted? Tényleg nincs benned semmi tapintat?
KEVIN: Úgy csinálsz, mintha legalábbis embert öltem volna. Elmondanád, most éppen min húztad fel magad? Pontosan tudod, hogy nem szoktam inni. Most sem vagyok részeg, de még csak kapatos sem. Ha viszont folytatod a hisztériád, megyek, és tényleg keresek egy teli üveget, és inkább azzal töltöm a mai estémet. Komolyan nem értelek.
EDITH: Nem? Te képes lennél leülni az asztalhoz apa mellé így, hogy dől belőled a whiskyszag?
KEVIN: Inkább igyál te is egy kicsit. Nem is hiszed, mennyit segít. Most például határozottan csak feleannyira idegesítesz, mint egyébként. Ég és föld. Próbáld ki. Lehet, hogy még mosolyogni is tudnál. Bár azért csodákat ettől se várjunk.
EDITH: Nagyon kérlek, ne tegyél úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek.
KEVIN: Nagyon kérlek, ne tegyél úgy, mintha az anyám lennél, én pedig hároméves kisgyerek. Egy évvel vagy idősebb nálam.
EDITH: Én? Én teszek úgy, mintha az anyád lennék? Nem én -
KEVIN: Szerintem most kivételesen ne menjünk bele abba, hogy ki kire ütött ebben a családban. És figyelmeztetlek: amennyiben egy látványos hisztériarohammal kísérleteznél, lekeverek egy pofont vagy leöntelek egy pohár vízzel. Anyánk igazán megérdemel annyit a születésnapján, hogy békében töltse el. Nem gondolod?
EDITH: Tudod jól, hogy mit gondolok. Ebben a családban én képviselem azt az abszolút kisebbséget aki időnként hangoztatja saját véleményét.
KEVIN: Azért, mert te a sajátodon kívül mást nem vagy hajlandó meghallgatni, még el szokott hangozni más vélemény is. Nyugodj már le. Nem csak te vagy a világon. Nem csak a te gyomrod öklömnyi ma este, és nem kizárólag a te bosszantásodra történik minden. Ugye nem gondolod, hogy azért ittam egy kis whiskyt, hogy téged vagy apát idegesítselek? Ennyire nem lehetsz paranoid. Még te sem.
EDITH: Én nem vagyok paranoid. Gondoltam, hogy nem direkt csináltad. Az nyílt kihívás lenne, semmiképpen sem vallana rád. Te ehhez túlságosan is gyenge vagy. Megalkuvó. A Triumphok gyöngye.
KEVIN: Te is Triumph vagy. Nem egyszeri rohammal, hanem szép lassan rombolsz. Viszont alapos munkát végzel. A győzelem nem maradhat el.
EDITH: Én legalább csinálok valamit.
KEVIN: Én is: tűrök.
EDITH: Te kis mártír. Nekem viszont eszem ágában sincs más hülyeségei miatt kínlódni. Én boldog leszek, ha beledöglöm is. Haha. És én majd megpróbálom boldoggá tenni a családomat.
KEVIN: Ha mindenki beledöglik is. Haha. Az még soha nem jutott az eszedbe, hogy egyelőre mi vagyunk a te kis családod?
EDITH: Nem, erre valahogy eddig még nem gondoltam. És talán nem véletlen.
(Kis szünet. A csöndben a falióra kilencet üt.)


I.4.

KEVIN: Kezdődik.
EDITH: Talán inkább folytatódik.
KEVIN: Tessék?
EDITH: Azt mondtam, folytatódik. Vagy szerinted ez a vacsora megtöri a fényes sorozatot és bármiben is különbözni fog az előzőektől?
KEVIN: Sose tudhatod.
EDITH: Azért lenne egy fogadásom a forgatókönyvre.
KEVIN: Nagy kunszt. (Thomas Triumph, az apa lép be.)
TRIUMPH: Sziasztok.
EDITH: Szia, apa.
TRIUMPH: Micsoda pontosság! Régen itt vagytok?
KEVIN: Nem.
TRIUMPH: (Végigmustrálja az asztalt, belekukkant a lefedett tálakba.) Remek. Minden előállt az ünnepléshez.
EDITH: Az ünnepelten kívül.
TRIUMPH: Pár perc még nem a világ. Anyátok még biztosan készülődik. Ha huszonhárom év alatt nem sikerült pontosságra szoktatnom, most már nem fog menni. De ez így is van rendjén. A nők késhetnek. Minden egyes perc, amit a rájuk való várakozással töltünk, csak hozzátesz tökéletességükhöz.
EDITH: Engem te neveltél a pontosságra.
TRIUMPH: Miért nem a hosszú kristálypoharak vannak az asztalon?
KEVIN: Tényleg. Észre se vettem.
EDITH: Eltört a negyedik is. Ebéd után, a pakolásnál.
TRIUMPH: Kár. Anyád ezeket szerette a legjobban. Már nem is tudom, kitől kaptuk.
EDITH: Ezek is szépek. És különben sem a poháron múlik.
TRIUMPH: Persze. Üljünk le, biztos mindjárt itt lesz. (Kevin és Edith leülnek. Triumph zenét tesz fel, kellemes klasszikus muzsika hangjai csendülnek fel. Meggyújtja a gyertyát és ő is leül.)
KEVIN: Mi lesz a vacsora? A szokásos?
TRIUMPH: Nem tehetek róla. Lehet, hogy túlságosan is nosztalgikus, de mind a mai napig előttem van az a pillanat, amikor belépett a Kék Hattyú nagytermébe és meglátta az eljegyzési vacsorát. Soha nem felejtem el. Ott állt, hosszú piros ruhában, kétségbeesetten és mégis ragyogva. Csak egy pillanatig tartott, de gyönyörű volt.
EDITH: Nem baj, a bélszín legalább hidegen is jó.
KEVIN: Fogd már be!
TRIUMPH: Ne légy türelmetlen, Edith. Mindennek eljön a maga ideje. Egyszer véget ér a végtelennek tűnő várakozás is. Az a legszomorúbb pillanat, hidd el. Nem szabad ennyire türelmetlennek lenni.
EDITH: Szerintem meg nem szabad ennyire türelmesnek lenni.
TRIUMPH: Jól van, ne zsörtölődj már. Felmegyek, beszólok, hogy mind rá várunk. Lehet, hogy nem is tudja. Soha nem nézi az órát, tudjátok, milyen. (Triumph kimegy)


I.5.

KEVIN: Ha valamit mindenképpen szeretnél a földhöz csapni, akkor azt légy szíves, a konyhában tedd. Tudod, hogy mindjárt visszajön bejelenteni, hogy anya nincs se a szobájában, se a fürdőszobában, tehát biztos kiment a vendégekkel beszélgetni. Fő a békesség. Nehéz lenne kimagyarázni a földön heverő üvegszilánkokat.
EDITH: Miért csinálod ezt velem? Miért bánik velem mindenki úgy ebben a családban, mintha nem lennék épelméjű? Miért nem szól hozzám senki tisztességesen?
KEVIN: De ha végképp nem bírsz odáig elmenni, akkor már inkább a tányért javaslom, mint a poharat. Olcsóbb is, és még van belőle tizenegy. A pohárból meg csak egy tartalék van, a többit eltörted tavaly.
EDITH: Ki nem szarja le?! (A falhoz vág egy tányért, darabokra törik. Triumph jön vissza.)
TRIUMPH: Nincs se a szobájában, se a fürdőszobában. Biztos kiment a vendégekkel beszélgetni és nem tud szabadulni. Várjunk egy kicsit, aztán kimegyek érte. Azért mégiscsak a család az első. (Átlép a tányérdarabokon.) Ez jól leesett. Mindig mondom, hogy ne terítsenek annyira az asztal szélére. Hiába szólok évről-évre, nem képesek tanulni belőle.
KEVIN: Lesodortam, amikor az üvegért nyúltam. Gondoltam, kitöltöm az aperitifet. Annyira ügyeltem a poharakra, hogy végül a tányér látta kárát. Jó messzire repült.
TRIUMPH: Sebaj. Megesik a legjobb helyeken is. Hozz egy új terítéket, Edith. (Edith térül-fordul.) Az aperitif egyébként nem egy rossz ötlet. Igyunk addig valamit. (Tölt mind a négy pohárba.) Anyátok egészségére! (Koccintanak, mindenki ledönti egy pillanat alatt.) Na, nem várunk tovább. Kimegyek és behozom, ez azért mégsem járja. (Triumph el. Csönd.)
EDITH: Inkább ne szólj egy szót se, jó? (Kevin összeszedi a nagyobb darabokat, kidobja őket a szemétbe.) Miért csinálod ezt? (Kevin nem válaszol.) Hozzád beszélek. Süket vagy?
KEVIN: Az előbb még azt mondtad, ne szóljak egy szót se. És azért csinálom ezt, hogy kevesebb szilánkba léphessünk bele.
EDITH: Tudod jól, hogy nem erre gondoltam. Miért mondtad azt, hogy leverted azt a tányért? A vak is látja, hogy a szilánkok a szoba túlsó végében vannak. Miért kell ennyire megszégyenítened? Miért nem tudsz elmulasztani egy alkalmat sem, hogy belé szúrj?
KEVIN: Te is ezt csinálod. Vagy azt hiszed, amikor anyára célzol, nem őt találod el? Anya, mint tudjuk, nincs lőtávolon belül.
EDITH: Nincs… én is azt hiszem. Mi pedig itt ülünk és várunk valami csodára. Esküszöm, komolyan gondolja, hogy egyszer csak megjelenik anya. Mármint a szelleme. Úgy, ahogy huszonhárom évvel ezelőtt látta, hosszú piros ruhában. Hogy teheti ezt? Mondd meg nekem: hogy képes ezt velünk megtenni?
KEVIN: Apa?
EDITH: Nem, dehogyis … Anya. Anyáról beszélek.
KEVIN: Mindegy végül is. Ugyanarról a játékról van szó.
EDITH: És meddig játsszuk még ezt a játékot?
KEVIN: Amíg el nem fogynak a poharak. Vagy amíg be nem sétál anyánk fiatalon, abban a piros ruhájában. Tudom is én. Vagy…
EDITH: Ne strapáld magad, költői kérdésnek szántam. Az én válaszom egyszerű: én nem játszom tovább.
KEVIN: Aha.
EDITH: Csodálkozol?
KEVIN: Nem. Csak éppen nem világos, hogy érted.
EDITH: Én a magam részéről megtettem a kezdő lépést a változtatáshoz.
KEVIN: Nocsak.
EDITH: Kivételesen adtam neki ajándékot. A többi csak rajta múlik.
KEVIN: Már oda is adtad?
EDITH: Képzeld. Ebéd után. Hát te?
KEVIN: Én megvárom vele az estét.
EDITH: Ahogy gondolod. Mit adsz neki?
KEVIN: Majd meglátod. Miért, te mit adtál neki?
EDITH: Majd meglátod.
KEVIN: Aha.
EDITH: Sose tudom, minek örülne, úgyhogy kénytelen vagyok saját magamból kiindulni.
KEVIN: Pedig nem hiszem, hogy odalenne a legújabb kémiai szakirodalomért. „Aromás elektrofil szubsztitúciók ipari méretekben” - valljuk be, ez a könyvcím csak kevesek szívét dobogtatja meg.
EDITH: Igen, az ő szívét más dolog dobogtatja meg, ezzel tökéletesen tisztában vagyok.
KEVIN: Akkor jó.


I.6.

(Triumph jön be. Az asztalhoz megy, tölt magának, leül.)
KEVIN: (félénken) Megtaláltad?
TRIUMPH: Nem. Persze, elég nagy tömeg van odakinn. Edith.
EDITH: Tessék.
TRIUMPH: Meglehetősen lefoglaltak az ünnepi előkészületek. Ne haragudj, de nem emlékszem, mit mondtál, hova utazol.
EDITH: Valószínűleg azért nem emlékszel, mert nem mondtam semmit.
TRIUMPH: Viszont összepakoltál.
EDITH: Mit kerestél a szobámban?
TRIUMPH: Csak benéztem, hátha -
EDITH: Ki engedte meg, hogy bemenj a szobámba? Mit kutakodtok állandóan utánam? Miért nem hagytok végre békén?
TRIUMPH: Senki nem kutakodik utánad. Anyádat kerestem, éppen csak bekukkantottam hozzád.
EDITH: Ehhez akkor sincs jogod!
KEVIN: Itt egy tányér. (Edith felé nyújtja.)
EDITH: Dögölj meg!
KEVIN: Miért én? Te vagy az idősebb.
TRIUMPH: Nem hagynátok abba? Mi lenne, ha legalább ma nem ölnétek egymást? És engem.
EDITH: Tiszta szerencse, hogy eztán nem kell elviseljelek benneteket. Még ma elmegyek.
TRIUMPH: És hova utazol?
EDITH: Nem mindegy? Most őszintén: nem mindegy?
TRIUMPH: Miért gondolod, hogy nem számít nekünk, hova mész?
EDITH: Nem rád gondoltam.
KEVIN: Értettem a finom célzást. De azért engem is érdekelne, hova készülsz.
EDITH: Megkaptam a kutatói ösztöndíjat. Seattle-be.
KEVIN: Nofene. Mióta tudod?
TRIUMPH: És nekünk miért nem szóltál róla?
EDITH: Nem volt gusztusom hetekig bámulni örömtől majd kicsattanó orcátokat. Gondoltam, így a legegyszerűbb.
TRIUMPH: Hogy mondhatsz ilyet?
EDITH: Talán nincs igazam. Meddig akartok még ezen lovagolni? Elmegyek és kész. Épp ideje. Ne tegyetek úgy, mintha lesújtott volna benneteket a hír. Mindnyájunknak jobb lesz így. Lezártuk a témát?
TRIUMPH: Le.
EDITH: Akkor most induljunk és keressük meg anyát. Azt hiszem, nem lenne kellemes, ha mások találnák meg. (Elindul, Kevin és Triumph nem mozdul.) Ti nem jöttök? (Nincs válasz.) Én mindenesetre elindultam. (Edith el.)


I.7.

KEVIN: Te nem mész?
TRIUMPH: Már voltam.
KEVIN: Ja, persze. És kerested is?
TRIUMPH: Miért, mit gondolsz, mit csináltam odakint?
KEVIN: Nem tudom. De érdekelne. Kíváncsi vagyok, hogy vajon amikor kimész csak állsz egy helyben pár percig és úgy jössz vissza, vagy olyankor úgy is teszel, mintha tényleg keresnéd?
TRIUMPH: Nem úgy teszek, hanem valóban keresem. Időnként elég hülye ötleteid vannak.
KEVIN: Valóban? Elsétáltál egész az öreg tölgyig?
TRIUMPH: Miért sétáltam volna odáig? Ott már nincs semmi.
KEVIN: Lehet, hogy most ott nincs semmi, de tavaly ilyenkor például ott találtuk meg anyát, hadd emlékeztesselek.
TRIUMPH: Fölösleges emlékeztetned.
KEVIN: Hát igen, meglehetősen emlékezetes látványt nyújtott. Dőlt belőle a whiskyszag és a vér. Még szerencse, hogy időben érkeztél. Neked köszöntheti, hogy él. Persze azt is, hogy meg akart halni. (Triumph lekever egy pofont Kevinnek, Kevin nemigen reagál, legfeljebb vigyorog.)
TRIUMPH: Válogasd meg a szavaid. Én az egész életemet annak szenteltem, hogy anyádat boldoggá tegyem. Minden gondolatomat és tettemet ez a szándék vezérelte. Kevés nőt szeretnek ennyire. És tudod, mit kaptam cserébe. De eltűrtem. Én mindent megtettem, de hiába. Úgy látszik, a boldogságát mindenki saját magában hordja: én hiába tettem elé mindent, nem tudott élni vele. Csak tönkretett engem is.
KEVIN: Nem is tudod, mennyire igazad van.
TRIUMPH: Csak nem igazat adsz nekem egyszer az életben?
KEVIN: Szerintem is mindenki felelős a saját boldogságáért. Vegyünk csak téged: megszerezted a világ egyik legcsodálatosabb asszonyát - azt hiszem, ebben azért mindig is egyetértettünk.
TRIUMPH: Igen. Ebben az egyben.
KEVIN: Megszerezted azt a nőt, akire egész életedben vágytál. Boldog lehettél volna vele, ha tudtál volna élni a lehetőséggel. Ehelyett tönkretetted. Rosszul bántál vele.
TRIUMPH: Én rosszul?! Anyáddal?
KEVIN: Úgy értem: helytelenül. Tudod, nem minden virág egyforma. Van, amelyik a túl sok napfény és meleg hatására elszárad ahelyett, hogy kivirulna. Ilyenkor a tapasztalatlan kertész elkezdi ötször annyi vízzel locsolni, mint a többit, és így végül nem az azonnali elszáradás, hanem pár nappal később a rothadás végez vele. A folyamat mindenesetre visszafordíthatatlan. Tönkretetted - és így már nem is akarod megtalálni, igaz? Nem úgy, mint Edith. Ő bezzeg mindent elkövet, hogy előkerítse helyetted.
TRIUMPH: Hogy érted azt, hogy helyettem?
KEVIN: Ahogy mondom. Megteszi helyetted, mert tudja, hogy rád nem számíthat. Ő viszont a tettek embere. Egész tisztességes férfit sikerült belőle nevelned. Nem túl hízelgő ránk nézve, de időnként mindkettőnkön túltesz, ezt el kell ismerni. Nem egy beszari típus. Ő legalább szembe mer nézni a tényekkel. Úgyhogy most megy megkeresni anyát, és meg is fogja találni, mert ő meg akarja találni. Akkor aztán neked is szembe kell nézned a tényekkel. Tulajdonképpen hálásnak kellene neki lenned. Nem értékeled eléggé. Á, meg sem érdemled őt.
TRIUMPH: Meg sem érdemlem? Az a nő kész istencsapása, és azt mondod, hogy meg sem érdemlem?
KEVIN: Az a nő a te lányod. Le sem tagadhatnád. Ráadásul ő az egyetlen híved ebben a családban, hát igazán megbecsülhetnéd. Mindent érted csinál. Egy elismerő szóért. Vagy egy kis kedvességért.
TRIUMPH: Ezzel a stílussal elég nehéz ilyesmit bárkiből is kicsiholni, nem gondolod?
KEVIN: Mit csodálkozol? Tőled tanulta. Nem kellett messzire mennie, hogy leckét vegyen. A különbség köztetek csak annyi, hogy ő igazán kevéssel is beérte volna, de te valahogy mindig mással voltál elfoglalva az utóbbi huszonkét évben. Na, mindegy. Legalább ő észhez tért és belátta, mennyire hiábavaló az erőlködése. Elmegy. Szerintem így is túl sokat várt. A helyében én már sokkal korábban leléptem volna.
TRIUMPH: Igazán? Akkor miért nem tetted meg?
KEVIN: Csak nem gondolod, hogy itt hagynám anyát - neked? Majd akkor megyek el, ha vége a játéknak. De ahhoz először meg kellene végre találnunk. Nem tartasz velem?
TRIUMPH: Majd később utánatok megyek. Egyelőre itt maradok, hátha előkerül.
KEVIN: Ahogy gondolod. Csak aztán le ne maradj valamiről.
TRIUMPH: Hát, emiatt igazán nem aggódom. Ebben a családban valaki mindig gondoskodik arról, hogy semmiből ki ne maradjak. Én nem úszok meg soha semmit.
KEVIN: Remélem is.
TRIUMPH: Tessék?
KEVIN: Á, semmi. Akkor majd kint találkozunk később. (Kevin el.)
TRIUMPH: Szervusz.


I.8.

A színpad elsötétül, újra a bál mulatozó zajongása hallatszik (felvételről). Benne:
NŐ: Nincs itt. Négy éve nincs, és mi nem tudunk róla semmit. Valami történt, de az az alak nem mondta meg nekünk. Hogy tűnhetett el így? Hova az istenbe -
FÉRFI: Den, itt jön a bohóc, most beszélhetsz vele.
BOHÓC: Szia, Den.
GYEREK: Honnan tudod a nevem?
BOHÓC: Trükk.
GYEREK: Tudsz más trükköt is?
BOHÓC: Hát persze. Például el tudlak tüntetni.
GYEREK: Tényleg?
BOHÓC: Tényleg.
GYEREK: Tüntess el!
BOHÓC: Á, nem lehet.
GYEREK: Miért?
BOHÓC: Nem tudnálak visszavarázsolni. Eltüntetni bárkit el tudok. De még sohasem sikerült senkit visszahoznom.
GYEREK: Kár… Azért ha majd menni fog, velem is megcsinálod?
BOHÓC: Persze.
GYEREK: Kösz.


I.9.

A színpad kivilágosodik, lassan elhal a báli zajongás. Edith jön be, ezúttal álarc is van rajta (halálfej). Megáll egy nagy tölgy lehajló, vastag ága alatt. Az ágon a Bohóc. Lehetőleg a közönség számára is észrevétlen, de semmiképpen nem feltűnő. A tölgy helyett lehet bármi más az Edith feje fölötti térben, pl. fal teteje, lengőhíd, stb.
EDITH: Anya! Anya! (Leveszi az álarcát.) Persze, miért pont most válaszolnál. Huszonkét éve kiáltozom utánad hiába, meglepődnék, ha éppen most hallanád meg a hangom. Anya! Tavaly idejöttél meghalni. Lehet, hogy idén is, csak még nem értél ide? Én mindenesetre itt várlak. Bocsáss meg érte. Bocsásd meg, hogy nem tudtam megbocsátani. De azért… Jó lett volna utoljára beszélgetni végre. Lenne néhány kérdésem. De te most sem válaszolsz. Csak tudnám, hol vágod fel éppen az ereidet. Megkérdeznék egy-két dolgot, hallod? Szólalj már meg! Nem félsz a haláltól? Ha Istent ismersz, Anna Triumph, akkor szólsz végre hozzám.
BOHÓC: (Nyújtózkodva, ásítva) Attól tartok, ennek gyakorlati akadálya van, kisasszony.
EDITH: Anya? (Keresi, ki szólt, végül meglátja a feje fölött a Bohócot.)
BOHÓC: Nem. Nem anya, nagyon sajnálom. Én csak egy régi, kiszuperált bohóc vagyok. És amióta itt tanyázom, nem járt erre egy lélek sem. Bár egy pár percre elszundítottam, azt hiszem. De az biztos, hogy nincs itt az édesanyád, mert azt azért észrevettem volna.
EDITH: Értem. Mit keresel itt?
BOHÓC: Egy kis nyugalmat, azt hiszem, azt kerestem. De elég gyorsan véget vetettél rövidke sziesztámnak. Úgy rikoltoztál, mint egy eszement. Én meg tudom érteni, ha valaki nagyon keres valakit, ma már nem ez az első eset, de -
EDITH: Szóval már jártak erre.
BOHÓC: (felül) Bezony ám. Mozgalmas napom van, az egyszer hét szentség.
EDITH: Ki volt itt?
BOHÓC: Hát, ha jól értelmezem az elhangzottakat, a kedves bátyád lehetett.
EDITH: Csak egy öcsém van. Az meg véletlenül se kedves.
BOHÓC: Attól még ő lehetett.
EDITH: Igen. Már megint megelőzött. Hihetetlen. Vannak emberek, akik később születnek, mégis mindenhová korábban érnek, mint mi.
BOHÓC: Igen. Én persze inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak emberek, akik nem tudnak időben elindulni. Ezért érnek mindenhova túl későn. Én is mindenhonnan elkésem.
EDITH: Azt hiszem, nem egy dologról beszélünk.
BOHÓC: Talán mégis. Egy bohóc soha nem térhet el a tárgytól. Ezért fizetik.
EDITH: Érdekes. Én pont az ellenkezőjét hittem. Azt gondoltam, az a bohóc dolga, hogy eltérítse az emberek gondolatait.
BOHÓC: Lehet, hogy az a dolga, de nem azért fizetik. (Felnevet.) Úristen, asszem rendesen kiütöttem magam. Forog velem a világ.
EDITH: Akkor miért nem mászol le. Minél magasabban vagy, annál rosszabb.
BOHÓC: Neked is.
EDITH: Nekem?
BOHÓC: Persze. Minél magasabban vagyok, annál nagyobb az esély, hogy rád esem. Vagy, ne adj isten, lerókázlak.
EDITH: Kitűnő kilátások az est hátralevő részére. De azt hiszem, nem várom meg.
BOHÓC: Azért igazán segíthetnél innen lekecmeregni. Már vagy egy órája itt lógok, a legnagyobb halálfélelemben. Teljesen megalázó. Pedig a bohóc is ember.
EDITH: Ezt most hallom először. Na, kapaszkodj. (Lesegíti.) Még kesztyű is van rajtad? Ez aztán az elegancia. Hogy nem sülsz meg? Bakancs, kesztyű, kalap… Miért nem öltözöl lengébben?
BOHÓC: Valaki egyszer kitalálta, hogy így néz ki egy tisztességes bohóc, én pedig igyekszem megfelelni az elvárásoknak.
EDITH: Gyönyörű. Nem mondta az öcsém, mennyire hasonlítasz anyánkra?
BOHÓC: Ha jól emlékszem, nem említett ilyesmit. Miért, ő is szeplős és krumpliorrú?
EDITH: Nem, dehogy. Nem külsőre értettem. Szerintem rokonlelkek vagytok.
BOHÓC: Igazán?
EDITH: Igazán. Ő is igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Amikor rájött, hogy nem megy, ő is whiskyvel kezdte orvosolni magát.
BOHÓC: Akkor mégsem hasonlítunk. A whisky, ha mindenáron meg akarom magyarázni, az én esetemben nem utókezelés, hanem doppingszer. Csak ma egy kicsit túladagoltam magam. Kivételesen. Azt hiszem, elszívok egy szálat, hátha attól kidobom a taccsot, és akkor jobban leszek. Kérsz?
EDITH: (Elfogadja.) Kösz. Nagyon rosszul vagy?
BOHÓC: Nagyon. De mindjárt összeszedem magam. Nem betegedhetem le pont ma. Nekem itt még szórakoztatnom kell az úri közönséget. A cigarettaszünetnek mindjárt vége. Lehet, hogy anyád is épp cigarettaszünetet tart, azért nem találod.
EDITH: Az én anyám nem tart cigarettaszünetet. Évek óta nem dohányzik. Apám nem engedi.
BOHÓC: És te?
EDITH: Nekem szabad. Nekem nem tiltotta meg. De nem is tudná. Mit röhögsz?
BOHÓC: Szerintem nem egy dologról beszélünk.
EDITH: Talán mégis. A Halál sem szokott eltérni a kijelölt úttól.
BOHÓC: Érdekes… Egész érdekesek vagytok. Tudod, mit?
EDITH: Nem.
BOHÓC: Elszívom ezt a cigarettát.
EDITH: Én is.
BOHÓC: Hadd fejezzem be. Elszívom ezt a cigarettát. Ezzel vége a szünetnek, újra munkához látok. Amennyire telik tőlem. Segítek neked megkeresni. Kezd érdekelni az a nő.
EDITH: Nem hinném, hogy tudsz segíteni.
BOHÓC: Dehogyisnem. Én is tudok úgy kiabálni, mint te. (Hangosan) Mrs. Triumph! Hol van?
EDITH: Nem szokott válaszolni. Soha nem felel. Ilyenkor már rendszerint haldoklik.
BOHÓC: Hát, én sem érzem túl jól magam…
EDITH: Ő már lehet, hogy meg is halt.
BOHÓC: Lehet, hogy meg -?
EDITH: Még mindig akarsz nekem segíteni? Lehet, hogy egy hullát keresünk. Ezt akarod? Felfogtad, mire vállalkozol?
BOHÓC: Hát, valakinek egyszer csak meg kell találnia.
EDITH: Ez nem kis dolog. Nem egy triviális feladat.
BOHÓC: Tudom. Eltüntetni könnyen lehet. De újra előkeríteni… Fájdalmasan nehéz. Mint egy nehéz vacsora.
EDITH: Már megint miről beszélsz.
BOHÓC: A rókázásról, ugyan miről. (Elnyomja a csikket.) Mehetünk. Vége a szünetnek. Függöny! (Függöny - ha van - le.)


II.1.

A kertben. Edith és a Bohóc jön, Bohóc - egyre bágyadtabb - leül.
BOHÓC: Tartsunk egy kis szünetet.
EDITH: Jó.
BOHÓC: Szerintem végig rossz helyen kerestük. Nem lehet, hogy bent van a házban?
EDITH: Nem.
BOHÓC: Honnan vagy ilyen biztos benne?
EDITH: Nem először csinálom már.
BOHÓC: Mit? Mégis, mi ez az egész?
EDITH: Ezt te nem értheted. Ez a Triumph família. Anyám egyszer egy évben, a születésnapján elköveti rituális öngyilkosságát, mi elkövetjük rituális megmentését; lábadozik egy kicsit, majd elkezdi újra pattanásig feszíteni a húrt, de valami csoda folytán nem apám idegei merülnek ki a végletekig, s az egy év elteltével megint csak nem ő, hanem anyánk folyamodik a rituális öngyilkosság intézményéhez. Ilyenkor legalább együtt a család.
BOHÓC: De hát nincs is együtt a család.
EDITH: Még. Nálunk ez nem megy olyan zökkenőmentesen, mint másutt. Ám garantálom, hamarosan egybegyűlünk. Ezen a családi ünnepen valahogy mindenki kötelességének érzi megjelenni. Anyám kötelességének érzi megszabadítani magát tőlünk - vagy fordítva -, apám kötelességének érzi megmenteni anyámat a haláltól, Kevin kötelességének érzi megmenteni anyámat az apámtól, én pedig kötelességemnek érzem megmenteni apámat mindkettőjüktől. Azt hiszem, így foglalhatnám össze röviden a tényállást. Tulajdonképpen egészen primitív, könnyen áttekinthető játékot űzünk.
BOHÓC: És ki szokott győzni?
EDITH: Szerintem itt csak veszíteni lehet. Nálunk az abszolút vesztes viszi el a pálmát. Persze, a bírónak meglehetősen nehéz dolga van. De ma megkönnyítem a döntést, úgyhogy ha akarsz, lehetsz te a döntőbíró.
BOHÓC: Köszönöm, de nem hinném, hogy elfogadhatom nagylelkű ajánlatodat. Egyrészt, még nem látom tisztán a játékszabályokat. Másrészt, éppen egy másik játék kellős közepén vagyok, és így kénytelen vagyok arra koncentrálni, s először azt befejezni.
EDITH: Veled nem lehet komolyan beszélni.
BOHÓC: Dehogyisnem. Én mindig komolyan beszélek, legfeljebb nem mondom mindig komolyan. Foglalkozási ártalom. Már nem sokáig.
EDITH: Ezt meg hogy érted?
BOHÓC: Neked megmondhatom - furcsa, de egy teljesen idegennel gyakran sokkal könnyebben megosztjuk titkainkat -, szóval nekem is nagy nap ez a mai.
EDITH: Nocsak.
BOHÓC: Ma nyugdíjba vonulok.
EDITH: Nyugdíjba? Nem látom az arcod, de nem lehetsz még olyan öreg.
BOHÓC: A bohócok hamarabb érik el a nyugdíjkorhatárt, mint mások. Ezt a foglalkozást nem lehet olyan sokáig űzni. Ártalmas. Látod, hogy nézek ki. Fogytán van minden erőm.
EDITH: Azt látom. De, két lábbal a földön járó lélek lévén felvetném azt a lehetőséget, hogy ez az állapot nem kizárólag a bohóclét egyenes következménye, hanem szerepet játszik benne a ma esti nem túl mértékletes alkoholfogyasztásod is.
BOHÓC: Ugyan már. Mondtam, hogy rám ez a pár csepp whisky pezsdítőleg hat. Szükségem van rá a búcsú perceiben. Elég nehéz itt hagyni ezt a bohócjelmezt.
EDITH: Azt hiszem, értelek.
BOHÓC: Már úgy megszoktam. De tudni kell valamit befejezni. Valamit elhagyni örökre. Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ezt igazán átérezd. Nem lehet a lantot csak úgy ukmukfukk letenni. Meg kell adni a módját. Hogy maradjon utánunk valami.
EDITH: Egy jelmez?
BOHÓC: Igen. Egy élet.
EDITH: Neked talán. Nekem egy halál, nézz rám. Én csak ezt tudom levetni és itt hagyni. Hát nem csodálatos az élet?
BOHÓC: A jelmezét mindenki maga választja.
EDITH: Én ebben nem vagyok olyan biztos. Mindenesetre ma én is levetem és örökre itt hagyom. Neked, mint idegennek, elárulhatom: egy cipőben járunk.
BOHÓC: Talán megint nem egy dologról beszélünk …
EDITH: Talán mégis. Ma felhagyok eddigi életformámmal. Elmegyek innen.
BOHÓC: Oh! Nahát! Nahát, ez igazán…
EDITH: Meglepő? Miért?
BOHÓC: Úgy látszik, ma mindenki nagy dolgokra készül. Először anyád, aztán Kevin, most te... Ti, Triumphok, tulajdonképpen annyira egyformák vagytok. Lefogadom, az apád is forgat valamit a fejében. Vagy ő lenne az egyetlen kivétel?
EDITH: Kevin mit akar?
BOHÓC: Nem tudom. De igen elszántnak tűnt.
EDITH: Mi a fenét akarhat? Nem tetszik ez nekem. Mindig előttem akar lenni egy lépéssel. Hihetetlen előnnyel indult, és mégis arra pazarolja energiája nagy részét, hogy engem legyőzzön.
BOHÓC: Neki van előnye? Te sokkal erősebb vagy, nem?
EDITH: Milyen jól látod. De ez már csak a végeredmény. Ennek így kell lennie, tehát ma végre én győzök. Ez az én napom. Eljött az én időm. Új időszámítás veszi kezdetét, s ma nem fog tudni megelőzni. Hát, szép nyugdíjas éveket kívánok. Örültem a találkozásnak.
BOHÓC: Én is. Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni.
EDITH: Majd a becses családom. Eddig is mindig összejött valahogy.
BOHÓC: Sok sikert. És minden jót. (Edith el.) Amikor üt a Halál órája, vajon a Halál vesztét, vagy a Halál diadalát jelzi?


II.2.

Üt az óra.
BOHÓC: Nem kellene tovább húzni az időt. Csak ne lennék ennyire erőtlen. Vagy gyáva. Lehet, hogy csak gyáva vagyok? Nem, nem hiszem. Sose voltam gyáva, csak ma… minden olyan másnak tűnik. És ez kiveszi az ember erejét. Becky, szedd össze magad! Ez az. Felejtsd el, hogy egy tollpihét sem lennél képes most megmozdítani, felejtsd el, hogy mindjárt kitaccsolsz. Jól van, megy ez. Büszke vagyok rád, Becky! (Felnevet, majd halkabban:) Ez persze nem igaz. És most gyerünk, vedd elő. Jó lesz itt a fa alatt. Ha egy Anna Triumphnak megfelelt, akkor egy Becky Bohócnak is megteszi. Gyerünk. (Pisztolyt vesz elő.) Amihez neki már négyszer volt bátorsága, azt én is meg merem tenni. Persze, az Anna Triumphoknak könnyebb. Ők szabadon választhatnak, hogyan. Nekik mindegy, hogy gáz vagy víz végez velük, hogy felkötik-e magukat, vagy az ereiket vágják fel. De egy bohóc... egy bohóc nem engedheti meg magának, hogy az arcába bámuljanak. (Arcának szegezi a pisztolyt.) De tulajdonképpen azt se, hogy egyedül haljon meg. (Megremeg a keze, lehanyatlik.) Miért nem jön valaki, hogy megtegye helyettem? (Kevin hangja, egyelőre távolról.)
KEVIN: Anya! Anya, hol vagy?
BOHÓC: Nem, Kevin Triumph, téged sose kérnélek meg erre a szívességre. És egyébként is alkalmatlan vagy erre a feladatra. Valaki más kell nekem. Valaki személytelen. Egy másik bohóc, mondjuk. (Kevin bejön.)
KEVIN: Anya! (Meglátja a Bohócot.) Ó! Hát már megint te vagy az?
BOHÓC: Mit csodálkozol? Elvégre megbeszéltük, hogy még találkozunk. Nos, neked sikerült? (Elrejti pisztolyát.)
KEVIN: Nem. Egyelőre nem.
BOHÓC: Nocsak. Megszökött az áldozat?
KEVIN: Valahogy úgy.
BOHÓC: Szóval áldozatot keresel. Érdekes. Én meg épp tettesre vadászok.
KEVIN: Tessék?
BOHÓC: Csak hangosan gondolkodom. Viccelgetek. Szakmai berkekben ez teljesen bevett szokás.
KEVIN: Én viszont nem viccelek. (Pisztolyt vesz elő.) Ahhoz túlságosan is régen készülök a mai napra.
BOHÓC: Jézusom!
KEVIN: Megvan a fegyver, megvan hozzá az elszántság, csak az áldozat hiányzik. Egyelőre. De mindjárt előkerül, a forgatókönyv soha nem változik. Te ezt sajnos nem értheted. Egy bohóc nem fogja fel, hogy ki kell lépni az örök körforgásból. Haladni kell. Ez a vágy különböztet meg minket a tieidtől. Változtatni kell. És ez néha csak drasztikus eszközökkel lehetséges. Én például ölni fogok, hát nem izgalmas? Meg kell szüntetnem ezt a bolondokházát. Bűnhődjön, akinek bűnhődnie kell.
BOHÓC: Kevin, ez nem te vagy! Te soha nem ölnél embert!
KEVIN: Ezt meg honnan veszed? Hiszen nem is ismersz.
BOHÓC: Nem ölheted meg az apádat csak azért, hogy -
KEVIN: Az apámat? Ki beszél itt az apámról? Az anyámat fogom megölni.
BOHÓC: Tessék?
KEVIN: Gyűlöletből ugyanis soha nem tudnék ilyet tenni. Csak szeretetből. Megteszem neki, amit annyi éve nem sikerült megtennie. És a végeredményt tekintve tulajdonképpen mindegy, hogy apa vagy anya. Nem ez a lényeg. Edith is lehetne. Sőt, te is lehetnél. Nem baj, hogy nem vagy családtag. Elég, hogy az egyikünk az. (Elgondolkozva a Bohócra szegezi a fegyvert.) És miért is ne…
BOHÓC: Hogy miért ne? Hát azért, mert tényleg nem ismerjük egymást, ergo nem szerethetsz, ergo nem ölhetsz meg az anyád helyett. Egy bohóc nem helyettesíthet egy Anna Triumphot, ezt jól jegyezd meg. És tedd el azt a pisztolyt, de azonnal! (Összegörnyed, zilál.)
KEVIN: Jól vagy?
BOHÓC: Nem. Egyáltalán nem vagyok jól. Úgy látszik, az idegeimre mész. És túl sok gyomoridegem lehet. (Előveszi a kulacsát, de nincs ereje lecsavarni a tetejét.) Segíts. (Kevin kinyitja, a Bohóc iszik belőle. Edith jön.) Kérsz? (Kevin elveszi a kulacsot.)


II.3.

EDITH: Szóval te itatod.
KEVIN: Szervusz, Edit. (a Bohóchoz) Hát nem fantasztikus? Előbb-utóbb összegyűlünk. A vérünkben van. Ezen a napon valami triumphi hatodik érzék egy helyre terel minket. Hiába is tagadnánk a rokonságot, nem igaz, nővérkém? Miért nem válaszolsz? Talán nem értesz velem egyet? (a Bohóchoz) Azt hiszem, kényes kérdést tettem fel. Tudod, Edit Triumph éveken át próbálta bebizonyítani, hogy semmi köze a Triumphokhoz. Hogy ő talált gyerek, örökbefogadott, de legalábbis törvénytelen. Egész életében fattyú szeretett volna lenni, mert ez legalább megmagyarázta volna, hogy miért bánik vele mindenki úgy, mintha fattyú lenne.
EDITH: Fogd be a szád, Kevin!
KEVIN: De semmit sem talált. Hiába vetette be minden triumphi elszántságát, makacsságát, szívósságát. Minél inkább kereste, annál inkább elvesztette a reménynek még a szikráját is. Persze, ez csak tovább hergelte, mint ahogy az jó Triumph-hoz illik. És ekkor következett második tudathasadásos korszaka, ami mind a mai napig tart. O, pardon: tartott.
EDITH: Ne áltasd magad Kevin Triumph, egy centtel sem vagy jobb nálam. Sőt. Én legalább nem teregetem ki idegenek előtt a család szennyesét. Nem értem, mire jó ez, sohasem értettem. Nem bírod megállni, hogy ne kötözködj. Mit vétettem, hogy minden egyes szavaddal büntetni akarsz?
KEVIN: Képzeld, kedves Bohóc, miután bebizonyosodott, hogy anyánk tisztességéhez kétség nem férhet,
EDITH: És ez hol bizonyosodott be, Kevin? Számold össze azt a néhány férfit, aki csak az utóbbi három évben -
KEVIN: … mondom, kétség nem férhet az utóbbi négy évet leszámítva, de ez egy másik kérdés, és te is jól tudod, hogy addig apán kívül soha nem volt dolga senkivel,
EDITH: Pedig lehet, hogy mindkettőnknek jobb lett volna.
KEVIN: … szóval, mikor mindez végre bebizonyosodott, Edith Triumph fogta magát, és meggyűlölte Anna Triumphot, aki vétlennek bizonyult az olyannyira óhajtott bűn elkövetésében, és a fene tudja, miért, talán bosszúból vagy egyszerű dühből, elhatározta, hogy szeretni fogja Mr. Triumph Atyaúristent, akivel addig semmiféle közösséget nem volt hajlandó vállalni. És akit Anna Triumph egy életen keresztül nem volt képes megszeretni, ami csöppet sem meglepő. Csakhogy erőből nem lehet szeretni, Edith. Nem láttad az apád példáján? Nem tudsz te szeretni, még ha nagyon akarsz, akkor sem.
EDITH: Ezt te mondod nekem? Én legalább megpróbálom! Te viszont olyan érzéketlen vagy, mint egy fadarab. Elemezni az érzelmeket, azt igen. De érezni?
BOHÓC: Érezni…
KEVIN: Szóltál, Bohóc?
BOHÓC: Érezni… Csak egy dolog van, ami rosszabb annál, ha nem érez az ember: ha csak annyit érez, hogy nem éreznek iránta semmit. Ezért jó bohócnak lenni. A magunkfajta senkit nem hagyhat érzelmek nélkül. Ez a bohóclét mozgatórugója.
EDITH: Akkor te egy szerencsés ember vagy. Nyomot hagysz másokban.
BOHÓC: Igen, én szerencsés ember vagyok.
KEVIN: (Edithhez) Mit irigykedsz? Te is nyomot hagysz másokban. De még milyet!
EDITH: Te beszélsz? Annak, aki veled találkozik, garantáltan nem jön álom a szemére egy hétig.
KEVIN: Én csak aktivizálok másokat. Utálom a poshadt vizet.
EDITH: Én meg nagyon jól megvagyok az aktivizálásod nélkül is.
KEVIN: Azt te csak hiszed. Mi lenne mostanra belőled, ha még én se foglalkoznék veled? Egy szépen fejlett csontváz. Ki sem bírtad volna idáig, Edith.
EDITH: És még hálás is legyek azért, amiért naponta megkeseríted az életemet? Bravo, Kevin, tied a Triumph emlékérem! Ez az arcátlanság, azt hiszem, felülmúlhatatlan! Köszönöm, drágám, a megfizethetetlen gondoskodást. Kevés ilyen önfeláldozó testvért ismerek, aki csupa szeretetből képes óránként összeszedni minden erejét, és vértanúkhoz illő önuralommal belém rúgni egy nagyot csak azért, hogy nekem jó legyen. Ezt nem felejtem el egy életre.
KEVIN: Bizony, nem kevés energiámba került, hogy magadhoz térítselek. Már azt hittem, sose sikerül. Csak egy Triumph képes ilyen kitartóan ragaszkodni egy óvatlan pillanatban kitalált, ám a valóságban sohasem létezett ideához. Imádni messziről, elhalmozni áldozataikkal - így szeret egy Triumph. El tudod te ezt képzelni, Bohóc? Hogy imádnak, mintha nem is te lennél, hanem egy festett arcú, álruhába bujtatott bármilyen test, jaj, nem úgy értettem, kedves Bohóc, ne sértődj meg, csak annyit akartam mondani, hogy egy saját maguk faragta bálványszobrot imádnak. De nem leheltek belé életet. Ez elmaradt.
EDITH: Mondtam, ugye, hogy ne igyál. Úgy viselkedsz, mint egy elmebeteg.
KEVIN: Mert nekik nem is kellene egy élő isten. Nekik csak egy szobrocska kell. Azért szeretnek, mert szeretni akarnak, s nem azért, mert szükség van a szeretetükre. Ha igazán szeretnének, azt adnák, amire szüksége van a másiknak.
EDITH: Mindenkinek szüksége van szeretetre. Még neked is, bármennyire is tiltakozol ellene. És most már fejezd be. Kezdesz egészen kritikátlanul viselkedni.
KEVIN: Ha igazán szeretnének, életet lehelnének a szobrocskákba. És az bizony elég fájdalmas lehet. Tudni kell kegyetlennek lenni. Anyát magára kellett volna hagyni évekkel ezelőtt. Apádnak az arcába kellett volna ordítani néhányszor az igazságot. Mindenkivel én se törődhetek!
EDITH: Teljesen elment az eszed?
KEVIN: És tudod, mi a legszebb az egészben, Bohóc?
BOHÓC: Micsoda.
KEVIN: Az, hogy hiába mondtam meg neki. Nem érti, mert Triumph. Én Turner vagyok, mint az anyám. Ő értené. Te érted?
BOHÓC: Azt hiszem. Azt hiszem, igen.
KEVIN: De te nem vagy ilyen.
BOHÓC: Már nem tudom, milyen vagyok.
EDITH: Miért, régebben tudtad?
BOHÓC: Nem. De régebben legalább azt hittem, hogy tudom.
EDITH: Szerintem nem az a lényeg, hogy el tudd dönteni, milyen vagy, hanem hogy tudd, mit akarsz csinálni. Én például el fogok innen menni. Ez a tervem.
BOHÓC: Nekem is.
EDITH: Persze, persze, ezt már megbeszéltük. És ha már egyszer van terved a jövőre nézve, nem mindegy, milyen vagy?
BOHÓC: De, most már mindegy.
EDITH: Na, látod.
BOHÓC: Edith!
EDITH: Igen?
BOHÓC: Miért nem indulsz máris?
EDITH: Előbb meg akarom keresni anyát.
BOHÓC: Kevin!
KEVIN: Tessék.
BOHÓC: Te is tudod, mit akarsz csinálni.
KEVIN: Igen, tudom.
BOHÓC: Akkor miért nem fogsz hozzá máris?
KEVIN: Előbb meg kell találnom anyát.
BOHÓC: Értem... Apátok hol van?
EDITH: Itt jön. (Triumph közeledik.) Anyát keresi. Ugye, megmondtam, hogy előbb-utóbb összegyűlünk. Erre a családra lehet számítani.
KEVIN: Akkor indulhatunk?
EDITH: Én készen állok.
TRIUMPH: Gondoltam, hogy itt vagytok.
KEVIN: Nagy kunszt.
TRIUMPH: Persze, anyátok nincs itt.
EDITH: Honnan tudod? Csak nem megtaláltad?
TRIUMPH: (Nem válaszol, ide-oda tekintget.)
EDITH: Apa, válaszolj már! Megtaláltad?


II. Rész

III.1.

Csak hangok.
GYEREK: Anya, te most sírsz?
NŐ: Nem sírok. Nem szokás sírni ennyi ember előtt. Csak otthon. Amikor nem látnak.
GYEREK: De csillog a szemed, tudod?
NŐ: Az előfordul. Szaladj játszani.
GYEREK: Az örömtől vagy a szomorúságtól?
NŐ: Mégis, mit gondolsz?
GYEREK A szomorúságtól?


III.2.

Kert, ugyanott. Mindannyian.
BOHÓC: Kacagnom kell, komolyan mondom, ezt nem lehet kibírni e nélkül! Megszakadok, jaaj! Micsoda bohócok vagytok ti, mind egy szálig! Mind egy szálig, halljátok?
TRIUMPH: Fogd be a szád!
BOHÓC: De egyformák vagytok! Elképesztő!
TRIUMPH: Mégis, mit képzel ez magáról?!
EDITH: Apa, hagyd! Nem látod, hogy részeg? Szólok az őröknek, ők majd kikísérik. Te ne foglalkozz vele!
BOHÓC: Kevin, te nem szólsz semmit? Vagy tudod, hogy igazam van? Végül is, nem nehéz belátni. Csak nézzetek végig magatokon! Három szerencsétlen vesztes. Minden évben a bolondját járatja veletek egy neurotikus, depressziós, férfiakra kiéhezett - (Triumph nekiesne, de Edith visszafogja, Kevin pedig a Bohóc elé áll.)
TRIUMPH: Hogy merészeled, te rohadék -
KEVIN: Ne!
EDITH: Hagyd! Nem tudja, mit beszél.
BOHÓC: És ti minden évben újra és újra bedőltök neki! Talán nem így van? Nekem így mesélték, megbízható forrásból származik a hír, vagy te nem így gondolod, Edith Triumph?
EDITH: Menjünk innét!
BOHÓC: Hülyét csinál belőletek, ti pedig, az ördög tudja miért, minden évben feltámasztjátok, pedig az ilyen nőt agyon kéne lőni, igaz, Kevin Triumph?
TRIUMPH: Micsoda?
KEVIN: Össze-vissza beszél, nincs magánál.
EDITH: Kavarog benne a szesz, meg az a néhány szó, amit váltottunk vele. Már akkor se volt józan.
BOHÓC: Én józan vagyok. De ti, ti mikorra fogtok kijózanodni? Meddig fogtok még itt keresgélni? És mit? Tudjátok egyáltalán, hogy mit kerestek? Lehet, hogy azért nem találtok semmit, mert nem a megfelelő dolgot keresitek?
TRIUMPH: Pontosan tudjuk, hogy mit keresünk.
BOHÓC: Akkor jó. Akkor - menjetek csak. Igyekezzetek, mindjárt vége a napnak. Vagyishogy, hamarosan felbukkan a nap. Nemsokára elbuktok. (Nevet. Triumph megragadja a Bohóc kezeit.)
BOHÓC: Most gyűlölsz?
TRIUMPH: (nem válaszol)
BOHÓC: Kezdetnek nem rossz.
TRIUMPH: Tessék?
BOHÓC: Azt mondtam, kezdetnek nem rossz. Sőt, biztató.
TRIUMPH: Nem tudom, miről beszélsz. Nincs itt semmiféle kezdet. Én a magam részéről végeztem. (Elengedi.) Jobban tennéd, ha eltakarodnál.
BOHÓC: Nemsokára úgyis visszajössz hozzám. Azt még megvárom.
TRIUMPH: Már miért jönnék ide vissza.
BOHÓC: Mert rajtam kívül senkit sem fogsz erre találni. Márpedig ha nem találsz ma semmit, elvesztél.
TRIUMPH: Menjünk. (Elindul Edithtel. Kevin a Bohócot nézi.)
BOHÓC: (Kevinnek) Neked is vissza kell jönnöd. Még nem dőlt el a mi kis mérkőzésünk. Vigyázz, mert a végén én leszek a gyorsabb!
KEVIN: Majd meglátjuk. (Kevin el.)
BOHÓC: (elgondolkodva) Thomas Triumph. Ő jó lesz. Hát akkor, legyen ő. (Lefekszik. Sötét.)


III.3.

Hangok.
FÉRFI: Vigyázz, van itt valami. Lépj nagyot.
NŐ: Jó. Úristen, ez egy ember! Hogy kerül ez ide?
FÉRFI: Nem mozdul. A fenébe, olyan sötét van, hogy nem látok semmit. Hé, ébresztő!
NŐ: Mint egy darab fa. Biztosan jól beszívott és most kidőlt.
FÉRFI: Valószínű. Itt egy üveg mellette. Üres. Na, ha ezt mind ő itta meg…
NŐ: Tegyük fel legalább egy padra. Aztán szólunk egy őrnek, rendben?
FÉRFI: Fogd a lábát.
NŐ: Hű, de nehéz! Tegyük le. (Huppanás.) Sam, ez meg se nyekkent.
FÉRFI: A részegek mind így alusznak. Öntudatlanul.
NŐ: Sam.
FÉRFI: Tessék.
NŐ: Biztos, hogy csak alszik?
FÉRFI: Hát persze. Ne láss rémeket. Gyere, szólunk egy őrnek.


III.4.

Triumph villa, szoba. Hangosan szól a zene (operaária), Kevin hallgatja önfeledten forgatja a pisztolyt a kezében. Ajtócsapódás kintről. Kevin a belső ajtóra szegezi a fegyvert, aztán egy gyors mozdulattal elteszi. Triumph jön. Idegesen járkál, a fejét fogja, csapkod, dühöng.
TRIUMPH: Halkítsd már le! Megőrülök. (Kevin halkít a zenén.) Hogy teheti ezt? Hova a francba tűnt?! (csendesebben) Hol van?
KEVIN: Nem tudom.
TRIUMPH: Most már megmondhatod. Nézz végig rajtam. Jól sikerült a tréfa. Az őrület szélén egyensúlyozok, remeg az egész testem, már a poharat sem tudom rendesen fogni, kikészültem, tessék, sikerült, most már igazán elárulhatod.
KEVIN: Csak nem gondolod, hogy -
TRIUMPH: Te biztos tudod, hol van. Belőled kinézem, hogy képes vagy nyugodtan szemlélni, ahogy mindenki majd' beledöglik a keresésbe, és közben tudod, hogy semmit sem talál.
KEVIN: Igazán?
TRIUMPH: Ti mindig olyan jól megértettétek egymást. És mindig olyan nyugodtan szemlélted, ahogy majd' beledöglünk -
KEVIN: Állítsd már le magad. Nem tudom, hol van. Én is egész este kerestem.
TRIUMPH: De ilyen nincs! Ilyen még nem volt, ilyen nem lehet! Itt kell lennie valahol! Eddig is mindig megtaláltuk. Egy emberi test! Nem veszhet el csak úgy, mint egy apró tárgy, egy gomb vagy egy egy zsebkendő, amit észre sem veszünk, ha kiesik a nadrágzsebünkből!
KEVIN: Lehet, hogy elment. Nem gondolod?
TRIUMPH: Csak úgy?
KEVIN: Csak úgy. Nem túl valószínű, de előfordulhat, igaz? Persze, tudom, hogy te jobban örülnél, ha vérbe fagyva találnál rá a tölgy alatt, és megmenthetnéd a jól megérdemelt örök nyugalomtól, de lásd be, nem várhatjuk el tőle minden évben ezt az áldozatot, csak azért, hogy az év egy napján úgy érezhesd, szüksége van rád. Neki rád soha nem volt szüksége. Vagy fogalmazzunk inkább így: nem neki lett volna szüksége rád.
TRIUMPH: Edith hol van?
KEVIN: Már késő. Összepakolt, nemsokára itt hagy ő is.
TRIUMPH: És te? Te maradsz?
KEVIN: Amíg el nem visznek! Tulajdonképpen szeretem ezt a helyet. (Nevet.) Olyan csendes, nyugodt. (Üvegcsörömpölés a másik szobából. Mindketten kirohannak. Sikítás.)


III.5.

TRIUMPH: Még csak ez kellett. Ne hagyd kimászni!
KEVIN: Nocsak!
TRIUMPH: Nahát, nahát.
BOHÓC: Engedj már el!
KEVIN: Hagyd, most már úgyse tud elmenni. (Visszajönnek.)
TRIUMPH: Csak azt tudnám, hogy mit vétettem! Miért velem történik mindez? Miért kell nekem öngyilkosjelöltekkel, bohócokkal foglalkoznom pont ezen a napon? És egyáltalán, hogy kerültél a nappaliba, és mit kerestél ott?
BOHÓC: Csak egy üveget.
TRIUMPH: Egy üveget.
BOHÓC: Egyszer csak ráébredtem, hogy kifogyott.
TRIUMPH: És ez mióta indok arra, hogy besurranj az első házba, ami az utadba esik, és elemeld az első szimpatikus üveget?
BOHÓC: Azt hiszem, félreérted a dolgot.
KEVIN: Ezt nehéz lesz kimagyarázni, Bohóc.
BOHÓC: Ugyanis elhatároztam, hogy soha többé nem nyúlok alkoholhoz.
TRIUMPH: Remek. Akkor tedd szépen le azt az üveget, menj Isten hírével, kivételesen nem jelentelek fel, csak legyen végre nyugtom ebben az istenverte házban.
BOHÓC: És, gondoltam, ezt az elhatározást megünnepelem. Az ilyesmire inni szokás, nem igaz?
TRIUMPH: Hülyéskedsz velem?
BOHÓC: Ó, dehogy.
TRIUMPH: De igen. Valahogy mindenki azt hiszi, hogy velem játszadozhat, ahogy neki tetszik. Hogy velem bármit meg lehet csinálni, nekem bármit lehet mondani. Hát nem. Legalább egy bohóc ne szórakozzon velem.
BOHÓC: De hát nekem ez a dolgom.
TRIUMPH: Itt maradsz és elbeszélgetünk. Komolyan.
BOHÓC: Nekem el kell men -
TRIUMPH: Sehova nem mész. Nem kellett volna bejönnöd. Kevin.
KEVIN: Igen?
TRIUMPH: Hozz neki egy üveget, elvégre ezért jött. Ha jól érzem, whiskyt szeretne. (Kevin behozza.)
TRIUMPH: Hozz poharat is, úriemberek vagyunk, vagy mi az Isten. Más poharat nem találtál?!
KEVIN: Ez miért nem jó?
TRIUMPH: Tudod, hogy ezek anyád kedvenc po -
KEVIN: És akkor mi van?
BOHÓC: Majd vigyázok rá, ne aggódj. Szeretem az ilyen hosszú poharakat. Bár nem whiskyhez valók, az egyszer biztos.
KEVIN: Most már mindegy. Nem fogok tovább keresgélni. Fölösleges. (Elindul kifelé.)
TRIUMPH: Hova mész?
KEVIN: Mulatni. (El)


III.6.

TRIUMPH: Ülj csak le. Helyezd magad kényelembe. Igyál, most már poharad is van. Mit állsz ott, mint akit odaszegeztek? Na ugye. Nem jobb így? Tölts a poharadba, dőlj hátra, érezd magad otthon, tudod, mit, tölts az enyémbe is. Megy ez, mintha egész életedben ezt csináltad volna.
BOHÓC: Neked viszont nem megy a tréfálkozás. Látszik, hogy soha életedben nem csináltad.
TRIUMPH: Te provokálsz engem. Igen, ez az. A legelső pillanattól fogva éreztem ez az arroganciát. Mi bajod van még neked is velem? Mit akarsz tőlem? Miért jöttél utánam? Megmondtam: nekünk nincs dolgunk egymással.
BOHÓC: Azt te csak úgy hiszed.
TRIUMPH: Nem, nem csak úgy hiszem. Semmi közünk egymáshoz.
BOHÓC: Akkor miért nem hagytál elmenni? Te akarsz tőlem valamit.
TRIUMPH: Ne nevettess.
BOHÓC: Eszem ágában sincs. Komolyan beszélek. Nyilvánvalóan szükséged van valakire. S kihez is fordulhatnál. Nincs senkid, hát én is megteszem.
TRIUMPH: Mit tudod te, mire van nekem szükségem.
BOHÓC: Nem nehéz kitalálni. Mást se hallgattam egész este. Jó kis ízelítőt kaptam a Triumphok családi életéből. Persze, nem kellett hozzá tíz perc se, hogy megismerjelek. Tíz mondat után úgy éreztem, mindent tudok rólad, ezer éve ismerlek. És tudom, hogy szükséged van rám. Vannak feladatok, amiket csak egy idegen tud elvégezni. Talán segíthetünk egymásnak.
TRIUMPH: Semmit se tudok rólad. Miért higgyek neked?
BOHÓC: Mert tudod, hogy igazam van. És mert egy bohóc sohasem hazudik.
TRIUMPH: Mondja egy bohóc.
BOHÓC: El sem tudod képzelni, mit tesz egy kis festék. Egy hajszálvékony fátyol a világ és az arcod között, ami másként töri a fényt, mint megszoktad. Megtántorodik a világ, mintha végiglocsolták volna whiskyvel. Persze, nem árt egy kis valódi nedű hozzá. Igyál te is, sápadt arcú. Az egész világ másnak tűnik, mintha nem is a képedre kented volna a festéket, hanem a tárgyakra, virágokra, emberekre. Mélyeket szippantasz a szivárványszínű levegőből, és rádöbbensz: most bármit kimondhatsz. Nincs értelme semmit eltitkolni, vagy bármiről is hazudni. Téged úgysem érint. Érinthetetlen vagy. Szabad, mint a madár. A megkötések iszonyúan szabaddá tesznek. Végre bármit gondolhatsz, érezhetsz: nem fog kiülni az arcodra - mert nincs arcod. Csak egy maszk van, mindig ugyanaz a jóságos takaró, bármilyen viharok is dúlnak alatta. Nevetned kell, ha belerokkansz a fájdalomba, akkor is kacagnod kell, teli tüdőből, ha már egyszer ilyen szájat festettél magadnak. Non-stop mosolyszolgálat minden megerőltetés nélkül, hát nem remek ez az élet?
TRIUMPH: Biztos érdekes.
BOHÓC: Hogy érdekes-e? Több annál, sokkal több: izgalmas. Képzeld el, ahogy kifested magad. Ezer közül is kirí ezerszínű rikító arcod. Egy jelenség vagy, végre, visszavonhatatlanul. És attól a pillanattól kezdve úgy viselkedik veled a világ, mintha nem is léteznél. Keresztülnéz rajtad, elmegy melletted. Minden olyan dolgot megtesz előtted, amit soha nem merne szemtanúk előtt. Csak azért, mert nem vesz észre. Vagy emberszámba. Egyszer csak betekintést nyersz olyan dolgokba, amikből addig ki voltál zárva. Meghallasz minden olyan kis beszélgetést, amit nem neked szántak. Egy szemvillanás alatt más lesz a világ, mint azelőtt. Megváltozik, csak mert változtattál a külsődön. Ez nem izgalmas? Gondolj bele: egy kis festék, és szemtanúja lehetsz annak, mint csábítja el feleséged az egyik legjobb barátodat. Na, ehhez mit szólsz?
TRIUMPH: Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, a műsorszámot csak maszkban lehet megtekinteni. Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de ezért igazán nem érdemes kipingálnod magad. Elég, ha megfelelő feleséget választasz.
BOHÓC: Milyen jól látod.
TRIUMPH: Nem nehéz. Tapasztaltam.
BOHÓC: Milyen jól bírod.
TRIUMPH: Nem tudom… már megszoktam.
BOHÓC: Ne strapáld magad, nekem fölösleges hazudnod.
TRIUMPH: Te mindenkiről azt hiszed, hazudik. Azt hiszed, csak te mondhatsz igazat?
BOHÓC: Ugyan, én ilyet egy szóval nem állítottam. De, lássuk be, a két dolog nem fér meg egymással.
TRIUMPH: Milyen két dolog?
BOHÓC: Hát, vagy nem szereted azt a kis kígyót és akkor minden egyéb, a bál, a vacsora és ez az eszeveszett keresgélés egy nagy hazugság, vagy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag még nem tudott kipusztulni belőled minden iránta való érzelem, akkor viszont az előbb hazudtál. Nem szokhattad meg, hogy rád ügyet sem vet, ugyanakkor fűvel-fával
TRIUMPH: Fejezzük be ezt a beszélgetést, még mielőtt…
BOHÓC: Látod, elég szóba hoznom, s elönt az indulat.
TRIUMPH: Nem is ismered őt! Engem sem ismersz! Csak beszélsz és vádolsz, s közben fogalmad sincs, miről van szó!
BOHÓC: Miért, miről van szó? Tudja ezt egyáltalán valaki? Tessék, mondd el! Tudnom kell az igazat!
TRIUMPH: Tényleg?
BOHÓC: Igen. Anélkül nem mehetek el. Valamit nekem is kell találnom ma éjszaka. Hasonlítanak a szokásaink. Az előbb, egy pillanatra úgy éreztem, mintha ugyanazt az életet élnénk. Éreztél már ilyesmit?
TRIUMPH: Nem hinném.
BOHÓC: Na, mindegy. Mi az igazság?
TRIUMPH: Az igazság az … az az igazság, hogy Anna szeret engem.
BOHÓC: Thomas Triumph, nagyon kérlek, ne kacagtass, mert a gyomrom nem bírja az efféle megrázkódtatásokat, és újra okádnom kell majd. Megegyeztünk, hogy az igazat mondod.
TRIUMPH: Éveken keresztül nem volt semmi probléma. Egy hangos szó nem hangzott el, minden a tökéletesség medrében folyt. Aztán egyszer csak azt kérte, engedjem el.
BOHÓC: És, elengedted?
TRIUMPH: Hogy tudtam volna? És mi értelme lett volna? Tévedett, amikor azt hitte, hogy nem tud boldoggá tenni, és hogy csak tönkretesz engem. Én boldog voltam vele mindenképp. Úgyhogy maradt.
BOHÓC: Nem lehet, hogy te nem tetted boldoggá őt?
TRIUMPH: Én mindent megadtam neki, amit csak akart, Bohóc. Lehet, hogy az zavarta, hogy ő nem tud annyit adni. De hát én ezt sohasem vártam el tőle. Szerettem ezt a hiányos szeretetét is, az adni-nem-tudását, mindent. És akkor hirtelen megvadult. Akkor bántott meg, amikor csak tudott. Ott szégyenített meg, ahol csak tudott. De nem tud átverni: tudom, hogy csak azért csinálja, hogy elhitesse, ő mennyire romlott és mennyire nem való hozzám. Hogy eltaszítsam magamtól, mert nem elég jó nekem. De tudom, hogy nem így van. Engem nem csap be. Azok az évek nem tűnnek el nyomtalanul. Érted, ugye, miről beszélek.
BOHÓC: Persze, hogy értem. Nonszensz az egész. Egy bolond se veszi be.
TRIUMPH: Pedig az igazat mondom.
BOHÓC: A magad igazát. Hogyne. Tudod, mi a baj? Te tényleg azt mondod, amit magad is tapasztalsz, és elhiszel. Csakhogy te mindent a magad törvényei szerint magyarázol. A világ pedig nem így működik.
TRIUMPH: Te oktatsz ki engem? Ebben a maskarában ülsz mellettem, és arról papolsz, milyen a valódi élet?
BOHÓC: Próbáld ki.
TRIUMPH: Tessék?
BOHÓC: Próbáld ki. Egyszer az életben. Próbáld ki, milyen az, amikor megszűnsz Thomas Triumph lenni, s végre nem az ő szemével nézed a világot. Tommy Bohóc. Hogy tetszik az ötlet?
TRIUMPH: Nevetséges.
BOHÓC: Úgyis jelmezbál van, vagy nem? Egyszer te is beöltözhetsz. Segítek. Gyönyörű bohóc lesz belőled.
TRIUMPH: Hagyj békén. Örülök, hogy élek.
BOHÓC: Máris kedvezőbb a helyzeted, mint az enyém. Engedd meg, hogy kifesselek. Ajándék. Fogadd el.
TRIUMPH: Mondtam már -
BOHÓC: Nem mondtál semmit. Legalábbis semmi fontosat, mivel semmi fontosat nem látsz. Ezen akarok változtatni. (Előpakolja festékesdobozát. Két kezével megfogja Triumph fejét, odahajol.) Csak nem félsz?
TRIUMPH: -
BOHÓC: Félsz?
TRIUMPH: Szoktál kifestve a tükörbe nézni?
BOHÓC: Hát persze. Miért?
TRIUMPH: És fel szoktad ismerni magadat? Az arcvonásaid, a szemed formáját, a mosolyod, a grimaszaid?
BOHÓC: No, lám. Ezen még nem gondolkodtam. Tudom, hogy én vagyok és kész.
TRIUMPH: Ijesztő, hogy nem látom az arcod. Olyan, mintha magamban beszélnék. És nem fair. Te látsz engem, én pedig nem látlak.
BOHÓC: Na ugye. Ugyanazt mondjuk, csak másképpen. Rejtőzz el te is álarc mögé, és akkor egyenlőek lesznek az esélyeink.
TRIUMPH: Igen. Akkor te sem látsz majd engem...
BOHÓC: Nem. Akkor te is látni fogsz engem. Ülj nyugodtan. Először egy kis fehér alapozó. (Jobb kezéről lehúzza a kesztyűt, s elkezdi lassan felvinni a festéket Triumphra.)
TRIUMPH: A másik kesztyűdet nem veszed le?
BOHÓC: Nem. Minél kevesebb szabad felületet hagyni. Ez alapszabály.
TRIUMPH: Hol tanultad? Van bohóciskola?
BOHÓC: Persze hogy van. Remek mestereknél tanultam a szakmát. Kicsit emeld fel a fejed. Ez az. És ne ficánkolj.
TRIUMPH: Értem. Tehát van bohóciskola. Furcsa, hogy a bohócoknál tulajdonképpen minden ugyanúgy működik, mint nálunk.
BOHÓC: Miért lenne bármi is másképp.
TRIUMPH: Talán még családod is van.
BOHÓC: Talán.
TRIUMPH: Most van, vagy nincs?
BOHÓC: Van. Sőt, még ez is ugyanolyan, mint a tiéd. Úgy értem, ugyanúgy megvannak a problémák. Csak nálunk már a kezdet sem volt rózsás. Nem emlékszem egy pillanatnyi harmóniára sem. Persze, az én hibám. Bohóc létemre elhittem, hogy ami a valós életben van, természetszerűen nem elégítheti ki az én igényeimet. Így hát elfogadtam az első kevésbé rossznak tűnő megoldást.
TRIUMPH: Nekem szerencsém volt. Éveken keresztül imádtam Annát. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen tökéletes nő éppen engem választana. De igent mondott, és én feleségül vettem az egyetlen, akire valaha is vágytam.
BOHÓC: Én nem vágytam soha senkire, el tudod ezt képzelni? Tulajdonképpen, úgy gondolkodtam, mint te: a tökéletes úgysem engem választana. Ekkora mázlim nekem nem lehet. A különbség pusztán annyi, hogy én szépen el is temettem ezt az álomképet. Én realistán csak a selejtek közül válogattam. Tudtam: akárhogyan is, de valami hibája mindenképp lesz. Elfogadtam, hogy olyat úgyse találnék, akit teljesen szerethetnék. Tehát megpróbáltam valaki olyat találni, aki legalább engem szeret. Persze, az idő sok mindent képes megváltoztatni. Lassacskán megtanultam megbecsülni és értékelni rajongását.
TRIUMPH: És viszonozni?
BOHÓC: Igen, feltétlenül! (Nevet) Évek visszafojtott, felgyülemlett érzéseit kezdtem rázúdítani. Elkezdtem érezni. És kimutatni érzéseimet. Mintegy megbecsülésem jeléül.
TRIUMPH: Akkor ráléptél végül a helyes útra, és azon haladsz előre. Boldog lehetsz. Én épp az ellenkezőjét érzem. Évek óta elkeseredett elszántsággal próbálom fenntartani magamban megsavanyodott szeretetemet.
BOHÓC: Bravo, Tommy Bohóc!
TRIUMPH: Most meg mi van?
BOHÓC: Kimondtál valamit, amire egyébként akár évtizedeket várhattunk volna. Látod, mire képes ez a kis festék. Most jutalmul keretet is adunk ennek az új arcnak. (Fekete ceruzával keretbe foglalja az arcot, szép, óvatos mozdulatokkal.) Igen, a te szereteted régen megsavanyodott. Remek szót találtál rá. De ami azt illeti, az én érzelmeim is hagynak kívánnivalót maguk után. Gondolj el egy jégszekrényt, ami eddig tökéletesen, megbízhatóan működött. Amit bele tettél, lehűlt ugyan, de alapvetően nem változott: az étel nem lett tőle se jobb, se rosszabb. A jól működő jégszekrény a világ egyik legocsmányabb dolga: olyan semmilyen. Ha felenged, akkor már valami baj van vele, nem funkcionál rendesen. Elkezd csöpögni. Olyan, mintha sírna. Ez minden, amit adhat. Egy-két könnycsepp, ami irgalmatlanul hideg továbbra is. Jó, néha egy-egy nagyobb darab jég is leszakadhat az oldaláról, ez nagyobb sérüléseket is tud okozni. Rád eshet, felhasítja a bőrödet, esetleg rád fagyhat. Ezek körülbelül a lehetőségei. Ennyit a fejlődésről. Ennyit a helyes útról. És most a szemed következik. Nézz föl, és próbálj meg nem pislogni. Szóval, nekem nem sikerült megszeretnem az emberemet, neked viszont sikerült kiszeretned az asszonyodból, és mégis, mindketten óriásit léptünk előre a haladás nagy útján. Érdekes egybeesés, szerinted nem?
TRIUMPH: Mire célzol?
BOHÓC: Egyedül vagyunk mind a ketten... Azt mondtad, Anna sokszor megcsalt téged.
TRIUMPH: -
BOHÓC: Így volt, vagy nem?
TRIUMPH: Igen, de -
BOHÓC: És te?
TRIUMPH: Mi van velem.
BOHÓC: Te hányszor csaltad meg őt?
TRIUMPH: Hova gondolsz. Egyszer sem.
BOHÓC: (Nevet) Remek! Kezd megjönni a humorérzéked is. De tényleg: hányszor? Egyszer? Kétszer? Tízszer? Sokszor?
TRIUMPH: Nem vicceltem. Soha nem tudtam más nőre gondolni.
BOHÓC: Pedig lehet, hogy ez lenne a megoldás.
TRIUMPH: Miért, neked hányszor sikerült?
BOHÓC: Nekem ez nem lenne megoldás.
TRIUMPH: Na, ne szerénykedj. Ki vele, hányszor? Egyszer? Kétszer? Tízszer? Sokszor?
BOHÓC: Sokszor. Gondolatban. De valójában sohasem. Tudod, szerintem sose jó a könnyebb utat választani.
TRIUMPH: Könnyebb út? Nem ismerek ennél nehezebbet! Sose lennék képes megtenni.
BOHÓC: Dehogyisnem. Csak tartsd csukva a szemed, amíg szárad a festék. Most következik a szád. Nyisd ki résnyire. Ez az. (Odahajol és megcsókolja. Triumph felpattan.)
TRIUMPH: Mi az istent csinálsz?!
BOHÓC: Csak megmutattam, milyen egyszerű megtenni.
TRIUMPH: De hát ez erőszak!
BOHÓC: Jaj, sajnálom. Nagyon fájt?
TRIUMPH: Muszáj neked most is bohóckodnod?
BOHÓC: Nem, dehogy. Fura dolog ez. Minden első alkalom erőszak, még akkor is, ha azt hiszed, hogy te döntöttél. Első alkalommal soha nem tudhatod, miről döntesz, tehát nem te döntesz. Ez mindenre igaz, még a tulajdon gyermekeidre is. Mit lehet ilyenkor tenni? Elutasíthatod. Az ördögnek tartoztál vele, hát megesett... és kiegyenlítettél valamiféle számlát. Tehát amikor legközelebb megteszed, már saját magadat erőszakolod meg. Te magad akarod, hogy fizess még, hiába róttad le már egyszer a tartozásod, fizetni akarsz, minél többet, mert annál többet engedhetsz meg magadnak. Hát nagyon vigyázz. Legközelebb már te magad fogod megtenni.
TRIUMPH: Kétlem.
BOHÓC: Úgy is jó. Akkor viszont nyugodtan visszaülhetsz: biztonságban vagy. Már csak egy kis rúzs hiányzik. No meg egy könnycsepp.
TRIUMPH: Az meg minek?
BOHÓC: Hogy emlékeztessen a szerepedre. Csodálatos. Egész megható.
TRIUMPH: Hadd nézzem!
BOHÓC: Tessék. (Tükröt tart elé. Szomorú, Pierrot-szerű arca van.) Hogy tetszik? Most már sírnod kell, ha tetszik, ha nem.
TRIUMPH: Ez én lennék? Ez lennék én?
BOHÓC: A tükör aránylag ritkán hazudik. Nézz rám.
TRIUMPH: Viszket az orrom.
BOHÓC: Ne nyúlj hozzá, csak elkened. Majd elmúlik. Tűrj szépen. Érdemes mindig a nehezebb utat választani, mondtam már. Még azt a bűnödet is levezekled, amiről nem is sejted, hogy valaha is elkövetted.
TRIUMPH: Köszönöm, én már most úgy érzem, mintha az egész életemet végigvezekeltem volna. Annáért. Talán túl nagyra törtem. Nem lett volna szabad őt akarnom.
BOHÓC: Felejtsd már el azt a kis libát! Anna, Anna! Mindig csak Anna! Mit gondolsz, kellene neki egy ilyen Bohóc? És különben is: hol van most, és hol volt eddig, amikor olyan nagy szükséged lett volna rá? Hányszor állt melletted, amikor ott lett volna a helye? Milyen anya volt? Hagyta, hogy megutálja a lánya csak azért, mert benne is téged látott szüntelen? De szült egy fiút, hogy legyen egy szövetségese ellened? Mit adott ezen kívül neked? Mit? Mondj akár egyetlen dolgot, és egy szót sem szólok többet. Na, tessék. Beszélj. Mi lenne, ha végre megpróbálnál tisztán látni? Ki ez az Anna? A világ legcsodálatosabb asszonya, aki halandó lévén néha megbotlik, és szemed előtt csókolódzik össze a világgal? Hát ennyire ostoba vagy? Ennél a nőnél még egy harmadrangú bohóc is jobb! (halkan) Ennél még egy harmadrangú bohóc is jobb. Válaszd a nehezebb utat. Hagyd ott az egész bagázst. Van más is rajta kívül. Csak úgy hemzseg a város a harmadrangú bohócoktól. Hiszel nekem?
TRIUMPH: Igen.
BOHÓC: Vigyázz. Amikor másodjára teszel valamit, az már a te felelősséged.
TRIUMPH: Igen. Tudom. (Magához húzza a Bohócot és elkezdi csókolni.) Ha jól értettem a gondolatmenetedet, te most a könnyebbik úton jársz. Neked nem megcsalni nehéz a férjedet, hanem hozzá hű maradni.
BOHÓC: A bohócok mindig a nehezebb utat járják. Ígérd meg, hogy otthagyod.
TRIUMPH: Ígérem.
BOHÓC: Ugye látod, hogy mit tett veled?
TRIUMPH: Látom...
BOHÓC: Mondd, hogy gyűlölöd.
TRIUMPH: -
BOHÓC: (Eltolja magától Triumphot.) Mondd, hogy gyűlölöd!
TRIUMPH: (Bizonytalanul) Gyűlölöm …
BOHÓC: Még! Hangosabban!
TRIUMPH: Gyűlölöm! Hidd már el! Gyűlölöm, gyűlölöm. Téged szeretlek. Pedig nem is ismerlek. És nem láttam soha az arcod. Most meg miért sírsz?
BOHÓC: Soha nem fogsz tőle megszabadulni.
TRIUMPH: Már most megszabadítottál tőle. Anna nem létezik. Talán soha nem is létezett.
BOHÓC: (Előveszi a pisztolyt.) Akkor öld meg.
TRIUMPH: Tessék? Ugyan, ne hülyéskedj már.
BOHÓC: Ha nem létezik, nem nagy ügy lepuffantani.
TRIUMPH: Ez… ez igazi?
BOHÓC: Naná, majd vízipisztoly.
TRIUMPH: Ezt nem kívánhatod tőlem! És különben is: nagyon jól tudod, hogy egész este őt kerestük. Fogalmam sincs, hol van. (Egy pillanatig előremered, majd a felismerés szikrája megtöri mozdulatlanságát. B arca felé nyúl.) A festék … Anna … látni akarom az arcod. (Elkenné a festéket, de az első mozdulat után a Bohóc hátrálni kezd.)
BOHÓC: Ne nyúlj hozzám!
TRIUMPH: Anna! Hogy lehettem ennyire vak?!
BOHÓC: Megőrültél? (Triumph elkapja a Bohóc kezét, s kezében marad a Bohóc kesztyűje. Triumph megragadja a Bohóc kezét.)
TRIUMPH: A kezed … Lehet, hogy az arcodat nem láthatom, de ezeket a hegeket a csuklódon ezer közül is felismerem.
BOHÓC: Engedj el!
TRIUMPH: Hogy tehetted ezt már megint velem? Te utolsó, te -
BOHÓC: Most gyűlölsz?
TRIUMPH: Hát nincs benned semmi érzelem? Te, te jégszekrény, nagyon jól mondtad!
BOHÓC: Kezdetnek nem rossz.
TRIUMPH: Fejezd már be! Vége a játéknak, nem érted?
BOHÓC: Dehogyisnem. (Felé nyújtja a pisztolyt.) Fejezd be. (Triumph elveszi a pisztolyt, a Bohócra szegezi. Önkívületben ordít.) Anna!


III.7.

(Kevin rohan be.)
KEVIN: Anya? (Meglátja a jelenetet, megtorpan. Közben Edith ront be.)
EDITH: Apa!
BOHÓC: Tedd már meg! Könyörgöm! (Kevin a fejét fogja, hátramegy.) Nem bírom, nem érted? Lőj! (Kevin hirtelen mozdulattal előveszi pisztolyát, és hátulról fejen lövi a Bohócot.)
TRIUMPH: Te utolsó rohadék. (Ráfogja a pisztolyt Kevinre.)
EDITH: Hagyd, apa. Úgyis meghalt volna. Ha iszik még egy kis whiskyt, meghal.
TRIUMPH: Hogy értsem ezt.
EDITH: Megmérgeztem. Még reggel. Elegendő alkohollal halálos reakciót vált ki. És előbb-utóbb elérte volna a megfelelő alkoholszintet, ebben biztos vagyok.
TRIUMPH: Úristen...
EDITH: Még abban a könyvben olvastam, amit tőled kaptam karácsonyra. (Kevin Edithre szegezi a pisztolyt.)
TRIUMPH: Eszedbe ne jusson, Kevin. Add ide a pisztolyod. (Kevin odaadja. Triumph letörli a nyomokat.) És most el kell rejtenünk anyátok holttestét. Ezzel is nyerünk egy kis időt, amíg keresik. Segítsetek. (Hárman megfogják és kiviszik a színpadról. Sötét.)


III.8.

Másnap reggel. Mindhárman az ebédlőben, álmosan, fáradtan. Edith törölgeti az edényeket. Üres whiskysüvegek az asztalon. Triumph már maszk nélkül, Edith még jelmezben. Kopogtatnak.
TRIUMPH: Igen. (Két férfi lép be.)
FÉRFI 1: Jó napot. Rendőrség. (Mutatják az igazolványukat.) Ön Thomas Triumph?
TRIUMPH: Igen.
FÉRFI 1: Ön jelentette be a felesége, Anna Rebecca Triumph eltűnését?
TRIUMPH: Igen.
FÉRFI 2: Találtunk egy női holttestet nem messze innen. Bohócjelmezben, az ön leírásának megfelelően. Fogadja részvétünket.
TRIUMPH: Igen.
FÉRFI 2: Sajnálom, hogy erre kell kérnem, de azonosítania kellene a holttestet.
TRIUMPH: Természetesen.
FÉRFI 1: Készüljön fel a legrosszabbra. Nem egy szép látvány. Fejlövés.
TRIUMPH: Igen, tudom.
FÉRFI 2: Tudja?
TRIUMPH: Igen. (Edith kiejti a kezében lévő poharat.)
EDITH: Elnézést.
KEVIN: Már csak kettő maradt. Jobban is vigyázhattál volna.
FÉRFI 2: Netán azt is tudja, hogy ki tette?
TRIUMPH: Igen. (Kevin feláll.) Én öltem meg Annát. (Triumph is feláll.) Azt hiszem, mehetünk, uraim.
KEVIN: Apa -
FÉRFI 1: Majd a gyerekei összepakolják a legszükségesebb dolgait.
TRIUMPH: Hát persze. Indulhatunk. (Triumph és a két férfi el.)


III.9.

KEVIN: Mikor indul a géped?
EDITH: Tizenegykor.
KEVIN: Jó utat. Hiányozni fogsz.
EDITH: Óriási. Na, megyek és kicsomagolok.
KEVIN: Nem utazol el?
EDITH: Nem, nem szerzem meg neked ezt az örömet, nem érdemled meg. No meg ki látogatná apát minden nap. Nem várhatom el tőled.
KEVIN: Együtt is mehetünk.
EDITH: Majd meglátjuk.
KEVIN: Egy évben egyszer, mondjuk?

EDITH: Egy évben egyszer.
Folytatás...

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger