Fülszöveg
Az elszánt kultúrantropológus kalandjai folytatódnak!
Korinorisi Arh'hin irodalomtörténész dimplomájával felvértezve elítélt rabként követ tör, szökött rabszolgaként menekül fél Szithanon keresztül, jósnőként szélhámoskodik, és amikor azt hiszi, rosszabb már nem lehet, akkor ismételten belekeveredik a napi politika intrikáiba is. És persze ettől még rosszabb lesz. De felemelt fejjel tűr, buzgón jegyzetel, és töretlenül bízik, hogy valahogyan csak jó vége lesz!
A könyv közvetlen folytatása A herceg jósnője című könyvnek.
•••••
Íme az első Goldenlane könyv, amihez kétségekkel ültem le. Miért? Néhány bejegyzésemmel ezelőtt olvashattátok a véleményemet A herceg jósnője című könyvről, aminek A jósnő hercege a folytatása. Regények közül az volt az első Goldenlane-könyv, ami nemigazán nyerte el a tetszésemet, így azt hiszem érthető, miért is aggódtam a folytatás "milyen lesz?"-e miatt.
•INNENTŐL KEZDVE A HERCEG JÓSNŐJE CÍMŰ KÖNYVRE NÉZVE SPOILERT TARTALMAZ! MINDENKINEK CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE AJÁNLOTT AZ OLVASÁS FOLYTATÁSA•
Történetünk ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Arcsin és a herceg büntetésből kénytelen egy márványkitermelő bányában dolgozni. Míg a hercegnek a kőtörés meg sem kottyan, addig egykori jósnője kénytelen megbirkózni a vízhordás nyújtotta nehézségekkel.
Persze nyughatatlan főhősnőnk most sem tud csak úgy a babérjain ülni: szökési tervet kezd kiagyalni, hogy megmentse a herceget, és önmagát. Harh' Hatal kezdi elhagyni magát, és mivel nincs nála semminemű elefántcsont, képtelen varázsolni. Ellenben egy dologhoz még mindig nagyon ért: továbbra is azt terjeszti, hogy Arcsin nagy hatalmú varázslónő, és ez sok dologban segít nekik az mellett, hogy Arcsin beveti a rá jellemző meggyőzőerejét. Így lesz Arcsin: szélhámos, embertársának gyilkosa, fogolyszöktető és valaki, aki még mindig megkérdőjelezi, hogy vajon milyen erkölcsi értékrendet kellene követnie.
Persze nyughatatlan főhősnőnk most sem tud csak úgy a babérjain ülni: szökési tervet kezd kiagyalni, hogy megmentse a herceget, és önmagát. Harh' Hatal kezdi elhagyni magát, és mivel nincs nála semminemű elefántcsont, képtelen varázsolni. Ellenben egy dologhoz még mindig nagyon ért: továbbra is azt terjeszti, hogy Arcsin nagy hatalmú varázslónő, és ez sok dologban segít nekik az mellett, hogy Arcsin beveti a rá jellemző meggyőzőerejét. Így lesz Arcsin: szélhámos, embertársának gyilkosa, fogolyszöktető és valaki, aki még mindig megkérdőjelezi, hogy vajon milyen erkölcsi értékrendet kellene követnie.
Hogy miben más ez a kötet, mint az előző? Egymás mellé állítva a két művet eléggé szembetűnő a gerincek közti különbség, mert ez egy kis vékonyka könyvecske az első részhez képest, de tipikusan olyan alkotás, amiből nem hiányzik egyetlen betű sem, és nem kell bele pluszba semmi, mert az már csak rontana rajta. Ezzel is megtöri annak teóriáját, hogy a vékony könyvekből kimaradoznak dolgok, összecsapottak stb., mert itt ilyen nincs, minden a helyén van.
Egy másik dolog, amiben különböznek az az, hogy sokkal mozgalmasabb, és annak ellenére, hogy kevéske a humorosabb epizód, roppantmód izgalmas alkotás. Arcsin ügyködése a bányában remekül ki van dolgozva, ugyanakkor izgalmas is, hogy s mint jön össze neki az "üvegkészítés", a bányaomlás, illetve az, hogy a herceg hogy hinti el a pletykát, hogy Arcsin egy nagy hatalmú varázslónő, akinek még elefántcsont sem kell, anélkül is képes varázslatokat létrehozni.
A bányában töltött időt a könyv első harmadaként jelölném meg, a másik két harmadba pedig a kinti létet, és a bosszút tenném, amit immáron a herceg akar teljesíteni, és ezért mindent elkövet... Arcsin pedig azért, hogy emberéletek kioltása nélkül tehesse meg ezt a herceg, és éppen ezért mindig keresztbe húzza a férfi számításait.
Amiben még különbözik az előzményektől ez a rész az az, hogy sokkal mozgalmasabb, az embert ezúttal tényleg nem hagyja az írónő unatkozni egyetlen másodpercre sem, mert most a legkisebb mozzanat is a végére nagyobb jelentőséget kap. Visszatérnek a régi szereplők a színpadra, új szereplő nem is rémlik, hogy bekerült volna (leszámítva a kereskedőt, meg a katonákat, akik mellékesek). És ahogy közeledünk a történet végéhez, kiderülnek az igazságok, hogy ki mit minek köszönhet, hogy jutott a herceg arra a sorsra, amire, kik jártak közben az érdekében stb. Az írónő némileg megkavarja a szálakat, és amit az első részben az olvasó csak sejthetett, arra itt megadja a konkrét választ, ráadásképpen pedig felnyitja férfi főhőse szemét is.
Szereplők tekintetében mint említettem feljebb, nincs változás.
Főhősnőnk még mindig Arcsin, az egyetemet végzett, eszes lány, aki még mindig igyekszik eligazodni Szithan furcsa világában, próbálja kiismerni magát a szokatlan szokások útvesztőiben, és ezek segítségével megmenteni a herceget a különös helyzetekből, amikbe keveredik.
Harh' Hatal herceg, aki itt még nagyobb kedvencem volt, mint az első kötetben, és tette mindezt annak ellenére, hogy meglehetősen kiszámítható figura, tipikus karakterjellemmel - a nőt védelmezni akaró férfi, aki mindenért bosszút áll stb...
Akit még kiemelnék az Szekith, Harh' Hatal "bátyja", aki szintén valamelyest kiemelkedett. Egy furcsa figura, akiről az olvasó nehezen tudja eldönteni, hogy ő most melyik oldalhoz tartozik, jófiú vagy rossz fiú stb... Pont ezzel a kimért modorával érte el, hogy felfigyeljek rá azok után, hogy az első kötetben csak olyan semmilyen figurának tekintettem: ott volt, elvolt, ennyi.
De persze ott van még Kiria, meg a többiek, sőt, még néhány fehérparti is felbukkan (nem árulnám el, hogy kik, úgyis bárki kitalálhatja az első kötet ismeretében ;))
De ne csak a pozitívumokról essék szó, akadt benne negatív vonás is, ami végig kísértett a könyvben. Arcsin fejében sokszor megfordult a gondolat, hogy "A hajamat téptem..." Mikor már vagy kismilliomodszor láttam meg ezt a hajtépős szöveget, lassan már én is kezdtem a főhősnővel együtt kopaszodni, mert már annyira irritált.
Összességében nézve nekem sokkal jobban tetszett, mint az első könyv, és ehhez nagyban hozzájárult a mozgalmassága, hogy a szereplők végre többet mutattak, mint az előzőben, fordulatosabb volt, izgalmasabb, és a végével együtt kerek egész, és lezárt. Ennek ellenére azt mondom: ezek után én még szívesen olvasnék Arcsinról, és további kalandjairól...
A bányában töltött időt a könyv első harmadaként jelölném meg, a másik két harmadba pedig a kinti létet, és a bosszút tenném, amit immáron a herceg akar teljesíteni, és ezért mindent elkövet... Arcsin pedig azért, hogy emberéletek kioltása nélkül tehesse meg ezt a herceg, és éppen ezért mindig keresztbe húzza a férfi számításait.
Amiben még különbözik az előzményektől ez a rész az az, hogy sokkal mozgalmasabb, az embert ezúttal tényleg nem hagyja az írónő unatkozni egyetlen másodpercre sem, mert most a legkisebb mozzanat is a végére nagyobb jelentőséget kap. Visszatérnek a régi szereplők a színpadra, új szereplő nem is rémlik, hogy bekerült volna (leszámítva a kereskedőt, meg a katonákat, akik mellékesek). És ahogy közeledünk a történet végéhez, kiderülnek az igazságok, hogy ki mit minek köszönhet, hogy jutott a herceg arra a sorsra, amire, kik jártak közben az érdekében stb. Az írónő némileg megkavarja a szálakat, és amit az első részben az olvasó csak sejthetett, arra itt megadja a konkrét választ, ráadásképpen pedig felnyitja férfi főhőse szemét is.
Szereplők tekintetében mint említettem feljebb, nincs változás.
Főhősnőnk még mindig Arcsin, az egyetemet végzett, eszes lány, aki még mindig igyekszik eligazodni Szithan furcsa világában, próbálja kiismerni magát a szokatlan szokások útvesztőiben, és ezek segítségével megmenteni a herceget a különös helyzetekből, amikbe keveredik.
Harh' Hatal herceg, aki itt még nagyobb kedvencem volt, mint az első kötetben, és tette mindezt annak ellenére, hogy meglehetősen kiszámítható figura, tipikus karakterjellemmel - a nőt védelmezni akaró férfi, aki mindenért bosszút áll stb...
Akit még kiemelnék az Szekith, Harh' Hatal "bátyja", aki szintén valamelyest kiemelkedett. Egy furcsa figura, akiről az olvasó nehezen tudja eldönteni, hogy ő most melyik oldalhoz tartozik, jófiú vagy rossz fiú stb... Pont ezzel a kimért modorával érte el, hogy felfigyeljek rá azok után, hogy az első kötetben csak olyan semmilyen figurának tekintettem: ott volt, elvolt, ennyi.
De persze ott van még Kiria, meg a többiek, sőt, még néhány fehérparti is felbukkan (nem árulnám el, hogy kik, úgyis bárki kitalálhatja az első kötet ismeretében ;))
De ne csak a pozitívumokról essék szó, akadt benne negatív vonás is, ami végig kísértett a könyvben. Arcsin fejében sokszor megfordult a gondolat, hogy "A hajamat téptem..." Mikor már vagy kismilliomodszor láttam meg ezt a hajtépős szöveget, lassan már én is kezdtem a főhősnővel együtt kopaszodni, mert már annyira irritált.
Összességében nézve nekem sokkal jobban tetszett, mint az első könyv, és ehhez nagyban hozzájárult a mozgalmassága, hogy a szereplők végre többet mutattak, mint az előzőben, fordulatosabb volt, izgalmasabb, és a végével együtt kerek egész, és lezárt. Ennek ellenére azt mondom: ezek után én még szívesen olvasnék Arcsinról, és további kalandjairól...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése