Nem is értem, ki találta ki azt a baromságot, hogy a nőknek is megjárhasson a jogosítvány. Hát nem elütött az a némber? Na, persze most bárki felróhatja nekem, minek járkál egy hozzám hasonló, fekete bundás macska egy olyan vörös hajú, karcsú démonlány után, mint amilyen Mary. Talán túlzás volt azt hinnem, hogy mivel én ilyen helyes vagyok, megilletem egy másik, esztétikusan szép lény látványát? Áh, a csudát.
Ahogy a betegágyamon lábadozok, Mary ott járkál a szobában, váltott pár szót a dokival, nekem pedig még ahhoz sincs erőm, hogy a fejemet megemeljem. Nem tudom, miféle gyógyszerrel tömtek tele, de olyan hatást gyakorol rám, mint a drog. Te jó ég, csak úgy úszom a macskamennyország felé. Kilenc életemből máris ugrott egy. Valamit ki kell találnom, hogy ez a Mary észrevegyen, és elvigyen magával, mielőtt a maradék nyolc életemnek is lőnek, én pedig tényleg a macskák Mennyországába kerülök. Nem akarok oda kerülni, ezért harcolok már jó ideje. Szükségem lesz ennek a vezetni nem tudó lánynak a segítségére.
De hát, ahogy mondani szokták, minden rosszban van valami még rosszabb… Na, jó, legalább a lány vörös, és nem szőke, úgyhogy van remény.
- Akkor én mennék is – jelenti ki.
Fekete bundám alatt falfehérré válhatok… van ilyen egyáltalán a macskáknál? Na ne már… Nem elég, hogy megállapítom, van reményem, mert a lány végre sok hónap után észrevesz, erre most képes kisétálni, és a sorsomra hagyni, elvinni magával mindent, ami eddig jóval kecsegtetett?
Megakadályoznám ugyan, hogy nélkülem távozzon, de még ahhoz sincs bennem elég erő, hogy az egyik mancsomon levő ujjamat megmozdítsam. Utálom a macskákat, és az állatorvosokat… nah meg a lökhárítókat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése