2011. augusztus 10.

Tiro Notes: A Szívtelen


A Szívtelen

A drót a bokám köré tekeredett, és ahogy megrántotta, hasra vágódtam. Fogalmam sem volt, mit vétettem, csak egyet tudtam: ezt az estét túl kell élnem, különben mindennek vége. Én vagyok az egyetlen, aki megállíthatom a folyamatot, mely során...
- Most meghalsz! - mondta, én pedig arrébb gurultam a földön, így a buzogánya a földbe csapódott, felverve némi földet, ami az arcomba vágódott.
Sose habozz! - mondta egykoron a mentorom, de arra már nem adott jó tanácsot, mi van, ha a bőrömet egy rátekeredett drót nyúzza, miközben igyekszem "nem habozni".
- Áu! - sikítottam fel, ahogy megéreztem a húsomba vágó rezet, amin a férfi egy újabbat rántott. Ez a sorsom, erre születtem. Meg kell védenem egy olyan fajt, amiből már csak pár egyed van hátra. Az egyik én vagyok.
Ahogy lehunytam a szememet, hallásom élesedése mutatta, hogy az átváltozás megkezdődött. Úgy dübörgött az agyamban a férfi szívének a dobogása, mintha csak a koponyámban verdesne.
Nekem nincs szívem, sosem volt. A fajtám biológiai felépítésének hála ilyesmire sosem volt szükségünk, ezért is hívnak minket Szívteleneknek.
Hosszú farkammal körbetekertem ellenfelem bokáját, és ezúttal én húztam ki a lába alól a biztos talajt.  Hátamra pördültem, és karmommal elég volt csak egyet suhintanom, a drót úgy szakadt át, mintha fonál lenne.
Felegyenesedek, és a férfi felé lépdelek, aki hirtelen kisebbnek hat, mint addig bármikor. Már nem a nagy, csúnya bácsit látom benne, hanem egy riadt törpét, akiről már csak a sipka hiányzik, és mehetne ki a kertbe őrizni a virágokat.
- Ha azt mondom, elég, akkor elég! - vakkantttam oda lenézően, de valójában majd szétvetett az ideg, és nehezemre esik visszaszorítanom a vérszomjamat, ami belülről gyötör. Nem engedhetek a kísértésnek, nem intéznék el vele semmit, ha leszedném ennek a senkiházinak a fejét.
Mély levegőt véve sarkon fordultam, és már elmentem volna, de a fülem azonnal jeleztet a váratlan neszt. A pasas nem maradt sokáig a földön, és a drót társául szegődött eme cselekedetében: a kezében lengette és felém csapott volna vele, de megperdültem, és a réz az alkaromra csavarodott, mint valami kígyó. Fölemeltem és megszagoltam. Szinte elemeire érzem, hogy ez nem sima réz, valamit belekevertek, hogy ilyen legyen az állaga, viszont nincs időm analizálni.
A bennem bújdosó vadállat körül leomlottak a börtöne falai, és már nem tudom visszazárni. Megrántom a karom, mire a drót másik végén levő pacák is jön vele, akár a horogra akadt hal, viszont ez a háló helyett az én karmos kezemben köt ki. Megragadom a nyakát, és elemelem a földtől, hogy éppen csak a lába hegye érinti.
- Ha el akartál búcsúzni, annak van jobb módja is - morogtam, és fogaim segítségével leoldottam magamról a drótot, amit aztán a tulajdonosa nyakára tekertem. - Most megmutatom, hogy búcsúzkodik egy Szívettelen - és láttam, hogy szemében a félelem, a kétségbeesés tükröződött. Az agya is felfogta, hogy ezúttal bizony vesztésre áll, és még utolsó erejéből megpróbált szabadulni. Úgy fickándozott az ujjaim között, akár egy hal, ami szívesen megtalálná a tengert, hogy lélegezhessen, élhessen, elmenkülhessen. Viszont, ennek a halnak már lejárt az ideje.
Egyetlen másodpercig tartott: alig, hogy teli talppal állt a földön, még sikítani sem maradt ideje. Megrántottam a rezet, ami könnyedén siklott át a bőrén, és a húsán. Most már csak egy ostoba báb volt a szememben, ami foltozásra vár, semmi más.
Ujjaim közül kicsúszott a drót, de már messze jártam, mikor úgy landolt a földön, mint egykori gazdája egykori porhüvelye...

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger