Nostradamus jóslata szerint:
Könyvünk főhőse, Andris nagyon hisz ezen jóslat beteljesedésében, és már 2005-ben várta, hogy világvége legyen, azonban úgy tűnik, akkor ez érdeklődés hiányában – még – elmaradt.
2011-et írunk, és a zombik a „csak még 5 perc szundi” után úgy döntöttek, hogy mégis feltámadnak… És a plusz szundikálásnak köszönhetően igencsak kipihentek, mert villámgyorsan terjeszkednek és senkit sem kímélnek.
Andris és néhány barátja mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel: a túléléssel.
Andrisék otthona közelében van egy elhagyatott laktanya, ahol megpróbálják biztonságba helyezni a városka lakosságát, valamint kirabolnak néhány fegyverboltot, illetve élelmiszerüzletet a megmenekülés reményében. Mindeközben Andris naplót vezet, melyben részletesen leír mindent, hátha ezzel segítséget nyújthat az életben maradottaknak, ha Ő maga esetleg nem élné túl a zombik invázióját...
Néhány katona ezt a naplót találja meg a zombiktól hemzsegő laktanya egyik szobájában… …és elkezdik olvasni, azt remélvén, hogy napló talán megválaszolja majd félve feltett kérdéseiket, hogy miért és hogyan bukott el a laktanya…
Van egy rossz tulajdonságom: őszinte vagyok…
És ha már ilyen őszinte akarok lenni, akkor azzal kell, hogy kezdjem, hogy ebben a könyvben sajnos egyetlen értéket találtam csak, mégpedig az első oldalon lévő 2 írói autogramot…
No, most, hogy szívrohamban kimúlt mindkét írópalánta, gyorsan folytatnám is az élménybeszámolómat, mielőtt zombiként visszatérnek, hogy eltegyenek láb alól:
Ha már az őszinteségnél tartottunk, akkor azt is be kell, hogy valljam, hogy van még egy rossz tulajdonságom: imádom húzni az embereket… (Az már más lapra tartozik, hogy a visszavágásokat nem biztos, hogy szintén ennyire élvezem.)
Ebből már talán rá is jöhettél, hogy nem csak azt az egy értéket találtam a könyvben.
Mivel vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy mindkét írót személyesen is ismerhetem, és imádom őket (na, remélem, ezt nem hallották), ezért akármennyire is szeretnék, nem tudok nem elfogult lenni, kérlek, ezt nézd el nekem.
Féltem tőle, hogy zombis könyv lévén esetleg túlságosan is öldöklősre és fiúsra sikerült a történet, de be kell, hogy valljam, számomra pont a megfelelő arányokat találták el a srácok.
A történet az elején még napocskásan indul, majd egyre jobban beborul és a végén már szakad az eső. Legalábbis bennem ezek az érzések maradtak meg, ahogy egyre közeledtek a zombik és egyre veszélyesebb lett a helyzet.
Voltak benne részletes fegyverleírások, amivel ugyan nem tudtam mit kezdeni, de nem is zavart. Találkozhattam benne csöppnyi romantikával is, ami szerintem csak kellőképpen lágyította a történetet, habár ezen a téren talán még van hova fejlődniük a fiúknak.
Kimondottan ötletesnek találtam, hogy több szemszögből követhettük nyomon az eseményeket. Néha a katonákat figyelhetjük, ahogy elmerülnek a napló olvasásában, máskor az Andrissal történt eseményeknek lehetünk tanúi, de magába a naplóba is bepillantást nyerhetünk egy fejezet, illetve egy-két részlet erejéig. És a nézőpont váltogatások mellett a folytonosságot is tökéletesen sikerült megoldaniuk.
Próbáltam az olvasás folyamán észrevenni a fiúk stílusbeli különbségeit, de be kell, hogy valljam: én nem találtam meg őket. Ha volt is néha ilyen sejtelmem, akkor sem állíthattam konkrétan, hogy itt váltás lenne.
Na jó, mielőtt még elbíznák magukat, jelzem, hogy voltak azért benne apróbb bakik és hibák is, de ezek nem jelentősek és az ember akár könnyen át is tud siklani felettük, ha nem olyan szőrszálhasogató, mint én. És nem, nem fogom a pici nózidra kötni a pontatlanságokat!
Összességében elmondhatom, hogy a továbbiakban nem fogom sem könyvtámasznak, sem papírnehezéknek, de még asztalláb alátétnek sem használni a könyvüket, hanem felkerül a polcra a méltán megérdemelt helyére, mert nekem nagyon tetszett és kíváncsi vagyok, hogy a következő rész megírásáig milyen fejlődésen mennek keresztül imádottjaim.
„A hetes számok végével egyidőben,
megjelenik a nagy öldöklés,
közvetlenül a nagy millennium után,
mikor a holtak kikelnek sírjukból.”
megjelenik a nagy öldöklés,
közvetlenül a nagy millennium után,
mikor a holtak kikelnek sírjukból.”
Könyvünk főhőse, Andris nagyon hisz ezen jóslat beteljesedésében, és már 2005-ben várta, hogy világvége legyen, azonban úgy tűnik, akkor ez érdeklődés hiányában – még – elmaradt.
2011-et írunk, és a zombik a „csak még 5 perc szundi” után úgy döntöttek, hogy mégis feltámadnak… És a plusz szundikálásnak köszönhetően igencsak kipihentek, mert villámgyorsan terjeszkednek és senkit sem kímélnek.
Andris és néhány barátja mégis megpróbálkoznak a lehetetlennel: a túléléssel.
Andrisék otthona közelében van egy elhagyatott laktanya, ahol megpróbálják biztonságba helyezni a városka lakosságát, valamint kirabolnak néhány fegyverboltot, illetve élelmiszerüzletet a megmenekülés reményében. Mindeközben Andris naplót vezet, melyben részletesen leír mindent, hátha ezzel segítséget nyújthat az életben maradottaknak, ha Ő maga esetleg nem élné túl a zombik invázióját...
Néhány katona ezt a naplót találja meg a zombiktól hemzsegő laktanya egyik szobájában… …és elkezdik olvasni, azt remélvén, hogy napló talán megválaszolja majd félve feltett kérdéseiket, hogy miért és hogyan bukott el a laktanya…
Van egy rossz tulajdonságom: őszinte vagyok…
És ha már ilyen őszinte akarok lenni, akkor azzal kell, hogy kezdjem, hogy ebben a könyvben sajnos egyetlen értéket találtam csak, mégpedig az első oldalon lévő 2 írói autogramot…
No, most, hogy szívrohamban kimúlt mindkét írópalánta, gyorsan folytatnám is az élménybeszámolómat, mielőtt zombiként visszatérnek, hogy eltegyenek láb alól:
Ha már az őszinteségnél tartottunk, akkor azt is be kell, hogy valljam, hogy van még egy rossz tulajdonságom: imádom húzni az embereket… (Az már más lapra tartozik, hogy a visszavágásokat nem biztos, hogy szintén ennyire élvezem.)
Ebből már talán rá is jöhettél, hogy nem csak azt az egy értéket találtam a könyvben.
Mivel vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy mindkét írót személyesen is ismerhetem, és imádom őket (na, remélem, ezt nem hallották), ezért akármennyire is szeretnék, nem tudok nem elfogult lenni, kérlek, ezt nézd el nekem.
Féltem tőle, hogy zombis könyv lévén esetleg túlságosan is öldöklősre és fiúsra sikerült a történet, de be kell, hogy valljam, számomra pont a megfelelő arányokat találták el a srácok.
A történet az elején még napocskásan indul, majd egyre jobban beborul és a végén már szakad az eső. Legalábbis bennem ezek az érzések maradtak meg, ahogy egyre közeledtek a zombik és egyre veszélyesebb lett a helyzet.
Voltak benne részletes fegyverleírások, amivel ugyan nem tudtam mit kezdeni, de nem is zavart. Találkozhattam benne csöppnyi romantikával is, ami szerintem csak kellőképpen lágyította a történetet, habár ezen a téren talán még van hova fejlődniük a fiúknak.
Kimondottan ötletesnek találtam, hogy több szemszögből követhettük nyomon az eseményeket. Néha a katonákat figyelhetjük, ahogy elmerülnek a napló olvasásában, máskor az Andrissal történt eseményeknek lehetünk tanúi, de magába a naplóba is bepillantást nyerhetünk egy fejezet, illetve egy-két részlet erejéig. És a nézőpont váltogatások mellett a folytonosságot is tökéletesen sikerült megoldaniuk.
Próbáltam az olvasás folyamán észrevenni a fiúk stílusbeli különbségeit, de be kell, hogy valljam: én nem találtam meg őket. Ha volt is néha ilyen sejtelmem, akkor sem állíthattam konkrétan, hogy itt váltás lenne.
Na jó, mielőtt még elbíznák magukat, jelzem, hogy voltak azért benne apróbb bakik és hibák is, de ezek nem jelentősek és az ember akár könnyen át is tud siklani felettük, ha nem olyan szőrszálhasogató, mint én. És nem, nem fogom a pici nózidra kötni a pontatlanságokat!
Összességében elmondhatom, hogy a továbbiakban nem fogom sem könyvtámasznak, sem papírnehezéknek, de még asztalláb alátétnek sem használni a könyvüket, hanem felkerül a polcra a méltán megérdemelt helyére, mert nekem nagyon tetszett és kíváncsi vagyok, hogy a következő rész megírásáig milyen fejlődésen mennek keresztül imádottjaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése