Az a bizonyos dióhéj, ami a lényeget összefoglalja:
Mac gondtalanul csónakázik az élet tengerén, egészen addig, amíg nővére meggyilkolása léket nem üt a biztonságosnak hitt csónakon. Azonban Mac nem hagyja, hogy elsüllyedjen, inkább elindul Írországba felkeresni a gyilkost, hogy bosszút álljon rajta. Nem is sejti, hogy ezzel talán nem kifelé kezdi el merni a vizet a csónakból, hanem befelé… Mert ha a megérkezésekor a rengeteg véletlen nem löki be a „Barrons Könyvek és Apróságok” ajtaján egyenesen a titokzatos Barrons karjaiba, talán nem éli túl az éjszakát. Ugyanis a sötétben árnyak lapulnak, amik kiszívják az emberekből az életet.
Ha ettől még nem rémült volna meg eléggé kicsi Mac, akkor Barrons kedvesen még arról is felvilágosítja, hogy Mac egy különlegesen erős sidhe-látó, aki nemcsak hogy látja a tündéreket (a jókat is -seelie- és a rosszakat is -unseelie-), hanem – egyedülálló módon – érzékeli a tündérek szent tárgyait is. És ha Mac még ettől sem bújna el egy pihe-puha takaró alá, akkor tetézi a mesét azzal, hogy a világot a szent tárgyakkal lehet megmenteni az árnyaktól és a gonosz unseelie-ktől, amelyek megtalálására csak ő képes, így rá vár az SZT-k (köztük a legfontosabb, egy könyv, a Sinsar Dubh) felkutatása, illetve a világ megmentése, miközben a „jó” tündérek, a sidhe-látók és Barrons is a maga oldalán szeretné tudni a csatában…
Azzal kell, hogy kezdjem, hogy Mac és Barrons párosánál különbözőbbel eddig még nemigen találkoztam.
Adott egy „rózsaszín kislány” és egy „fekete férfi”.
Egészen pontosan a könnyed, szertelen és jobb szó híján „kis csitri” Mac, aki ugyebár a nővére haláláig burokban élt és semmit sem tudott a világ sötét oldaláról (bár most már szeretne róla mindent megtudni). Ennek megfelelően meggondolatlan és kissé esetlen, így néha helyre kell tenni…
És persze a sötét, titokzatos, megfejthetetlen és éppen ezért ellenállhatatlan Barrons, aki viszont mindent tud a sötétségről (de tudását nem nagyon akaródzik megosztania Mac-el). Na, ő az, aki kivétel nélkül, minden esetben helyre teszi kicsi Mac-et. Oh, elnézést. Nem Mac-et, hanem Ms. Lane-t…
És ha már a színeknél tartok, nehogy elfelejtkezzem a kis szivárványról, azaz V’lane-ről, a Seelie hercegről, aki üde színfoltként néha megjelenik, hogy tanítgassa Mac-et új élete rejtélyeire. No meg arra, hogy hogyan kell nagyon gyorsan levennie magáról a ruhákat…
Habár Barrons és V’lane két külön világot képvisel, mindkettőjükért odáig vagyok és imádom, ahogy Mac-el játszadoznak, ahogy Barrons felhasználja saját céljai érdekében, ahogy V’lane megpróbálja magához édesgetni, és közben egymással vetélkednek…
Mindeközben pedig Mac szépen lassan felnő a feladathoz, miszerint a világ megmentése – némi háttértámogatással – rá vár.
Ahogy a történet halad előre, Mac szerencsére nagyon sokat fejlődik, okosodik, egyre fifikásabb lesz, azonban a „csajosságot” azért nem sikerül teljesen levetkőznie (habár V’lane szívesen segítene neki…).
A történet mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet, soha nem laposodott el, minden fordulat és esemény a helyén volt és nem zavart, vagy idegesített. Ráadásul némelyik olyan heves szívdobogást okozott, hogy úgy éreztem, jobban izgulok, mint Mac. És hogy őszinte legyek, nekem ahhoz, hogy beleszeressek egy sorozatba, az kell, hogy meglegyen az izgi a pocakomban. Jelentem, itt nagyon is megvolt!
Néhány ötlet különösképpen tetszett, többek között Jayne felügyelő megetetése Unseelie husis szendóval, a rózsaszín MacHalo, és természetesen V’lane „egyszer használatos” neve…
A történet előre haladtával egyre több rossz dolog történt, a harmadik kötet végén talán túl sok is ahhoz, hogy türelmetlenül várjam a folytatást. Azonban engem nem Dublin, és nem is Mac „elvesztése” rázott meg legjobban. Nem. Engem egyetlen mondat tört össze teljesen, rázta meg alapjaiban az amúgy is széthulló félben lévő világomat és késztetett tagadásra, miszerint ez nem lehetséges, ez nem történhet meg, mert akkor minden elveszett!
Ez a mondat volt az:
Ha ettől még nem rémült volna meg eléggé kicsi Mac, akkor Barrons kedvesen még arról is felvilágosítja, hogy Mac egy különlegesen erős sidhe-látó, aki nemcsak hogy látja a tündéreket (a jókat is -seelie- és a rosszakat is -unseelie-), hanem – egyedülálló módon – érzékeli a tündérek szent tárgyait is. És ha Mac még ettől sem bújna el egy pihe-puha takaró alá, akkor tetézi a mesét azzal, hogy a világot a szent tárgyakkal lehet megmenteni az árnyaktól és a gonosz unseelie-ktől, amelyek megtalálására csak ő képes, így rá vár az SZT-k (köztük a legfontosabb, egy könyv, a Sinsar Dubh) felkutatása, illetve a világ megmentése, miközben a „jó” tündérek, a sidhe-látók és Barrons is a maga oldalán szeretné tudni a csatában…
Azzal kell, hogy kezdjem, hogy Mac és Barrons párosánál különbözőbbel eddig még nemigen találkoztam.
Adott egy „rózsaszín kislány” és egy „fekete férfi”.
Egészen pontosan a könnyed, szertelen és jobb szó híján „kis csitri” Mac, aki ugyebár a nővére haláláig burokban élt és semmit sem tudott a világ sötét oldaláról (bár most már szeretne róla mindent megtudni). Ennek megfelelően meggondolatlan és kissé esetlen, így néha helyre kell tenni…
És persze a sötét, titokzatos, megfejthetetlen és éppen ezért ellenállhatatlan Barrons, aki viszont mindent tud a sötétségről (de tudását nem nagyon akaródzik megosztania Mac-el). Na, ő az, aki kivétel nélkül, minden esetben helyre teszi kicsi Mac-et. Oh, elnézést. Nem Mac-et, hanem Ms. Lane-t…
És ha már a színeknél tartok, nehogy elfelejtkezzem a kis szivárványról, azaz V’lane-ről, a Seelie hercegről, aki üde színfoltként néha megjelenik, hogy tanítgassa Mac-et új élete rejtélyeire. No meg arra, hogy hogyan kell nagyon gyorsan levennie magáról a ruhákat…
Habár Barrons és V’lane két külön világot képvisel, mindkettőjükért odáig vagyok és imádom, ahogy Mac-el játszadoznak, ahogy Barrons felhasználja saját céljai érdekében, ahogy V’lane megpróbálja magához édesgetni, és közben egymással vetélkednek…
Mindeközben pedig Mac szépen lassan felnő a feladathoz, miszerint a világ megmentése – némi háttértámogatással – rá vár.
Ahogy a történet halad előre, Mac szerencsére nagyon sokat fejlődik, okosodik, egyre fifikásabb lesz, azonban a „csajosságot” azért nem sikerül teljesen levetkőznie (habár V’lane szívesen segítene neki…).
A történet mindvégig fenntartotta az érdeklődésemet, soha nem laposodott el, minden fordulat és esemény a helyén volt és nem zavart, vagy idegesített. Ráadásul némelyik olyan heves szívdobogást okozott, hogy úgy éreztem, jobban izgulok, mint Mac. És hogy őszinte legyek, nekem ahhoz, hogy beleszeressek egy sorozatba, az kell, hogy meglegyen az izgi a pocakomban. Jelentem, itt nagyon is megvolt!
Néhány ötlet különösképpen tetszett, többek között Jayne felügyelő megetetése Unseelie husis szendóval, a rózsaszín MacHalo, és természetesen V’lane „egyszer használatos” neve…
A történet előre haladtával egyre több rossz dolog történt, a harmadik kötet végén talán túl sok is ahhoz, hogy türelmetlenül várjam a folytatást. Azonban engem nem Dublin, és nem is Mac „elvesztése” rázott meg legjobban. Nem. Engem egyetlen mondat tört össze teljesen, rázta meg alapjaiban az amúgy is széthulló félben lévő világomat és késztetett tagadásra, miszerint ez nem lehetséges, ez nem történhet meg, mert akkor minden elveszett!
Ez a mondat volt az:
„A Sötét Zóna bekebelezte a Barrons Könyvek és Apróságokat.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése