Lana Levele

 Tudom, hogy most Tiro napja lenne, de ezt muszáj. Mivel ma pont olyan nap van, mikor nem könyves/könyvekkel kapcsolatos bejegyzések kerülnek fel, ezért gondoltam, ma én osztanék meg valamit veletek. Először is leszögezném, hogy nem én írtam, és a szerző engedélyével teszem ki, aki nem más, mint Lana.
Mit kell tudni erről az irományról? Egy levélben jött, és... igazándiból ha csak rágondolok nem jut semmi értelmes gondolat az eszembe róla. Illethetném jelzőkkel, de egyik sem fejezné ki azt, milyennek látom valójában ezt a kis irományt.
Szóval, Lana engedélyével most megmutatom nektek is:

"Te olyan vagy, mint egy színes, őszi falevél, amely forog, táncol, pörög a szélben. Hogy mit értek ezalatt? Tele vagy erővel, amolyan világot megváltani kész erővel, nem nyugszol, folyton pörögsz, folyton jár valamin az agyad, s pihenni csak akkor pihensz, ha a szél csitul, viszont olyankor aztán nem érdekel, ha a világ kicsit nélküled forog tovább. Tele vagy színekkel, olyan színekkel, melyek a múltból fakadnak, mint ahogy a falevél valaha zöld volt, ám az idő színessé érlelte. A falevél is ezernyi titkot őriz magában: az élete titkait, csodákat, de ugyanakkor esőt, szelet, jégverést is. De a színei, melyek őrzik mindezt, mégis csodálatosak, szívet melengetőek és kedvesek. Te egy olyan őszi falevél vagy a szememben, ami már elszakadt a fájától, az ágtól, független és önálló, ha úgy tartja kedve, hagyja, hogy a szél a magasba repítse, hogy forogjon-pörögjön, táncoljon, de soha nem arra az ütemre, amire a többi falevél, hanem a saját útján, a saját akaratából, a saját kedve szerint. Nem áll be a sorba, s nem hagyja, hogy a szél sodorja, nem hajt fejet, nem alázkodik meg. Bár olykor talán legyűri a tehetetlenség, olykor talán hiába küzdene, az nem elég, ilyenkor aztán talán hagyja, hogy kicsit játsszon vele a szél, de csak addig, míg új erőre nem kap, hogy aztán megint úgy szárnyalhasson, ahogy neki tetszik. Egy őszi falevél, ami talán fél megállni, megpihenni, mert tudja, hogy akkor erős lábak könnyedén a betonba taposhatják, ezért aztán sose nyugszik igazán, megy és megy és sose hagyja magát, kivétel, mikor olyan menedékre lel, ahol jó kicsit elbújni. Őszi falevél, mely átszínezi a világot, egyedien és különlegesen, mert soha nincs két egyforma falevél. De persze, tudom, a falevél óhatatlanul az elmúlást hordozza magában – de ha úgy nézem, a falevél élete egy hatalmas danse macabre, egy őrült nagy tánc, amiben meg kell ragadni, amit megragadni lehetséges, mert a falevél tudja, hogy semmi sem tart örökké, hogy hamarosan minden véget ér, s mert ezzel tisztában van, tudja azt is, hogy rövid az idő, ezért aztán mindenbe teljes lendülettel és akarattal veti bele magát. Nincsenek sem félmegoldások, sem félszívvel vállalt dolgok. Becsület van és kitartás. Mint az a falevél, melyet betemet a hó, melynek már régen fel kellett volna adnia a küzdelmet, de tavasszal, mikor a világ lassan ébredezik, az eltemetett falevél mégis makacsul újra felbukkan a hó alól, őrizve színeit, még akkor is, ha tudja, végül úgyis minden véget ér. Az őszi falevél kicsit a királyok bolondjaira emlékeztet. A bolond, aki bármit nyíltan kimondhat, aki nevetéssel és bohósággal álcázza a bölcsességet, mert talán fél nyíltan bölcsnek lenni, fél nyíltan feltárni magát, de mégis, ami benne van, azt ki kell mondania, s meg is teszi, mosolyokkal és nevetéssel, s közben talán csak a szemében csillan meg a jól elrejtett bölcsesség. Az őszi falevél sokat látott már és sokat élt már meg, de mégis képes arra, hogy önmaga, egyedül átszínezze a világot, hogy más, egyedi mélységeket mutasson…"