Lana - Egy nap majd...

Általában elég nehéz feladatnak bizonyul számomra, ha magamról kell beszélni. Ilyenkor mindig úgy érzem, nem én számítok. Nem, egyedül a történeteim a fontosak. Hogy ki vagyok én, hány éves vagyok, vagy mivel foglalkozom, az mind eltörpül és lényegtelenné válik, amikor írok. Olyankor én nem létezem. Legalábbis az az „én”, aki hétköznap vagyok, nem létezik. Nem azt mondom, hogy más leszek, amikor írok, hogy megváltozom, inkább azt, hogy olyankor az „én” megszűnik, inkább valamiképp felolvadok a történetben, betűkké és szavakká leszek, vagy talán pont a köztük derengő fehérséggé.

A következő történet a legutóbb írt novellám, szösszenetem – kicsit rólam szól, kicsit az életről, kicsit pedig a világról. Fogadjátok szeretettel!

Lana

Egy nap majd…

Egy nap majd tenyerembe veszem a lelkem. Óvatosan csalogatom elő, ő pedig félve jön majd, bármilyen szelíd is leszek. Fél a fénytől, a hangoktól, az illatoktól, de addig kérlelem, míg végül megadja magát és jönni fog. Többször is megpróbál majd visszafordulni, én pedig engedni fogom, de csak azért, hogy végül magától jöjjön el hozzám.

Először a fénytől fog megriadni, az készteti majd menekülésre. Nem a tiszta, igaz fény barátsága, hanem a világ zajos fényeinek tompa konoksága, önhitt törtetése, mely mindent kész eltiporni. Úton visszafelé azonban megbotlik majd a gondtalanul eldobott kíváncsiságban, s ahogy felemeli, csodálkozva fogja forgatni.

Te mi vagy? – kérdi majd tőle, s ahogy fogja, felébred benne valami régi érzés… Esőillatú mosolyok és hószínű nevetés. Olyan lesz, mint az első hógolyó vidám szárnyalása. Lelkem akkor magához öleli a kíváncsiságot, s már kicsit bátrabban indul tenyerem felé.

De aztán megint megtorpan. Újra menekülőre fogja, mert megérzi a hangokat, a felelőtlenül eldobott hangok furcsa, savanykás illatát. Szomorú mulandóságillat, sebző hangok halálának bágyadt illata.

Ahogy egyre hátrál, beleütközik majd a bizalomba. Közelebb lép hozzá, óvatosan megbökdösi. Ismerősnek fog tűnni, de nem tudja, honnan. A bizalom merészen nyúl majd és megragadja őt. Akkor valami furcsa bizsergést fog érezni, egy kedves bizsergést, amilyen egy idegen tekintet lehet, ha egy másikba kapaszkodik, és aztán felvillan egy bizonytalan mosoly.

Ezúttal igazán komoly elhatározással folytatja útját, de zavaró szagok kapaszkodnak belé. Mindegyiknek furcsa, zavaros színe lesz. Összeroncsolt vágyszíne és megfojtott reményszíne. Megriadva fog megfordulni, de nem jut sokáig, mert egy ezüstös kis fény felkelti majd a figyelmét. Mikor odalép, a fény erősebben fog ragyogni. Ő pedig fehér színek selymét érzi majd magán és olyan bizonyosságot, mely a gyermekek szemében születik. Ahogy a fény lassan részéve válik, úgy dönt majd, hogy mégis megpróbálja. Hiszi, hogy elérhet hozzám.

Türelmes leszek, megvárom. Végül ott fog gubbasztani a tenyeremen, egészen apró lesz, tudom. A tenyerem közepén egy apró lüktetés. Nem fog ragyogni, nem lesz fénye. Ha valaki véletlenül épp akkor néz majd rám, nem fogja látni a lelkem. Csak én tudom majd, hogy ott van, a tenyeremen. Gyenge lesz és erőtlen. Az éles, könyörtelen fények égetik majd, a szagok túl erősek lesznek neki, a hangoktól pedig remegni fog. Mosolygok majd gyengeségén, esetlenségén. Talán nevetni is fogok. Kinevetem majd őt.

Riadtan fog figyelni engem, nem értve, mi történik. Én pedig arra gondolok majd, hogy most eldoblak, eldoblak messzire, vagy rád taposok, szétzúzlak, mert ugyan miért, miért van rád szükségem? Némán zúdítom majd rá dühöm. Mit érek veled? Miért vagy ennyire gyenge? Miért vagy ilyen erőtlen? Miért őrzöd még mindig az eldobott kacatokat, miért szedted őket össze? Nem látod, hát tényleg nem, hogy ebbe a világba mindez nem fér meg? Nem látod, hogy te… te egyszerűen összeférhetetlen vagy a világgal?

Persze nem fog válaszolni. Csak néz majd rám, szelíden, békésen. Én pedig visszanézek rá, aztán szorosan magamhoz ölelem. Mert dehogyis akarnám bántani őt!

Mikor ezt ő is megérti, huncutul rám kacsint, s halkan, nagyon halkan, hogy máshoz ne juthassanak el a szavak, majd ezt kérdezi: mit szólsz, folytassuk? Én pedig nem fogok felelni, csak engedem, hogy visszajöjjön. Mert szükségem van rá. Ekkor érzi majd meg, amit egyszer régen elveszített. Melegség lesz benne és szivárványszín ragyogás. Egészen megtelik vele és ragyogni kezd.

Szeretlek – suttogja majd, s én nem fogom bánni, hogy mindenki láthatja a lelkem ott, a tenyerem közepén.

•••••• 

Kedves Olvasó! Köszönöm megtisztelő figyelmed, remélem, örömöd lelted ebben a rövid mesében. Ha esetleg szeretnél még tőlem olvasni mást is, vagy csak rám vagy kíváncsi, az oldalamon (http://sites.google.com/site/lanaoldala) mindenfélét találhatsz.

A lehetőséget pedig tisztelettel és hálával nagyon köszönöm az oldal szerkesztőinek.