Responsive Advertisement

2011. december 29.

Imre Viktória Anna - Csendes éj


"Kedves Olvasó!

Noha jó ideje írok, csak az elmúlt egy-két évben szántam el magam, hogy különféle pályázatokra novellákat küldjek, amelyek nagy része aztán meg is jelent papíron vagy online... nemrég pedig nagy álmom vált valóra, amikor a Főnix Könyvműhelynél megjelent az első regényem Kísértés Rt. címmel.
Legjobban az urban fantasy műfajában érzem otthon magam, ám szívesen kísérletezgetek ennek határain belül és kívül is. Az alábbi novella - stílusosan - egy forró nyári éjszakán született, de mivel a téli tájba jobban passzol, ezért úgy éreztem, illik az alkalomhoz. Eddig a virtuális asztalfiókban pihent: Te leszel az első, akinek átadom. ;)

Jó szórakozást és kellemes borzongást kívánok hozzá.

Üdvözlettel,
Imre Viktória Anna
"





Csendes éj


Zack az ablak előtt állt, és kitartóan bámulta a sárga fényben fürdő utcát. Még délután kezdett el havazni, fél nap pedig elegendőnek bizonyult hozzá, hogy vastag fehér takaró lepje be a várost. Nyugalmas környéken laktak; néhány macskát és galambot kivéve senki nem hagyott még nyomot a szűz hóban, így az büszkén, porrá tört kristályként ragyogott, ahol a lámpa és a telihold érte.
A kisfiú pislogott. Egy pillanatra majdnem elbóbiskolt, hiszen lámpaoltás óta ácsorgott az üvegnél, de szerencsére nekikoppant a homloka, és ez felébresztette.
Nem szabad elaludnom, különben nem ébredek fel. Sem én, sem a többiek.
Pizsamája ujjával megdörzsölte a szemét, először az egyiket, majd a másikat, hogy még véletlenül se fordulhasson elő újra a baleset, azután kihúzta magát, és nagyot szusszant.
Őrt állt.
Margaret néni mindig azt mondta, túl élénk a fantáziája, és emiatt nem lesz majd belőle rendes ember, csak valami tollforgató vagy csepűrágó. Zacket nem vonzotta, hogy naphosszat csirketollakat forgasson, mint valami szédült malomkerék; a csepűrágóról pedig azt hitte, egy különösen visszataszító bogárfajta lehet, ezért mindent megtett, hogy ne képzelődjön olyan sokat. Ám erőfeszítéseit egy pillanat alatt semmivé foszlatta, amikor Florence néni ellátogatott hozzájuk, és mesélni kezdett – ha kérték, ha nem. Olyankor Zack és a testvérei odagyűltek a néni köré, és lélegzet-visszafojtva hallgatták, nehogy egy hangot is elmulasszanak. Vámpírokról, vártornyokból leugrott hercegkisasszonyokról, jégszívű királyokról szóltak ezek a történetek, és ritkán értek boldog véget, ők azonban gyerekkoruknak azt a szakaszát élték, amikor imádtak félni és borzongani. Egy-két nyár, és Lucy, a legidősebb nővérük kineveti majd az egészet, ám most még ugyanolyan lelkesen kérte a Megfojtott Sellő vagy a Vérszívó Tündér legendáját, mint az öccsei és a húga. Ha Margaret néni is ott vendégeskedett náluk, általában hangosan kritizálta és „beteges, babonás ostobaságnak” nevezte a meséket. Simon szerint azért, mert egy fekete papnő ellopta a szívét; Zack viszont meggyőződéssel állította, hogy csak féltékeny. Elvégre Florence néni anya testvére volt, és azt mondta magáról, boszorkány. Ehhez képest Margaret néni, apa unokatestvére csak egy egyszerű könyvelői állással büszkélkedhetett. Nem csoda, hogy savanyúnak érezte a szőlőt.
Összerezzent, amikor a szomszéd fekete kandúrja átsétált az úttesten. Florence néni meséje jutott eszébe a macskabőrbe bújt lányról, akinek száz egeret kellett felfalnia, hogy visszanyerje az eredeti külsejét, csakhogy végül a gonosz varázslónő elárulta neki: a családját és a barátait változtatta egerekké, ő pedig ezeket marcangolta szét. Remélem, Kormosnak több esze van ennél. A kandúr megállt az ablakkal szemben, és hosszan rámeredt, mielőtt továbbindult. Úgy ragyogott a szeme, mintha tüzet gyújtottak volna a fejében.
Zack nagyot nyelt. Megbeszélték, hogy egész éjjel virrasztanak majd a hószörnyek miatt, de álmában sem gondolta, hogy ilyen ijesztő és kimerítő munka lesz. Négyfelé osztották az éjszakát, és ő kapta a második őrséget tizenegytől hajnali kettőig; őt Brian váltja majd, utána pedig Lucy jön, mert ő a legnagyobb. Simon már édesdeden aludt az ágyában, a hároméves Jane-re meg eszükbe sem jutott rábízni ilyesmit.
Még csak egy óra telt el. Ha így folytatom, miattam halunk meg mind.
Szeretett volna kimenni egy pohár vízért, de nem tehette: mi lesz, ha akkor jönnek, amikor ő épp poharat keresgél a konyhában? Mit mond majd a testvéreinek? Florence néni szerint a hószörnyek hangtalanul csapnak le; még csak a sikításukat se hallaná.
„Gyerekeket, mindig csak gyerekeket,” emlékeztette magát, fejében a nagynénje rekedtes altját hallva. „A gyerekek kicsik, és korán lefekszenek aludni. Ideális zsákmány.”
Megint pislogott. Lenn, a nappaliban tizenkét csendes, bronzhangú ütéssel jelezte az óra, hogy elérkezett az éjfél. Amint elhallgatott, újra fullasztó némaság töltötte meg a házat. Még a többiek szuszogását is mintha maga alá temette volna az odakünn szállingózó könyörtelen, siket hó.
A lámpa és a telihold közös fénykörében megmoccant valami. Zack szíve a torkában kezdett dobogni, és olyan erősen szorította orrát az ablaküveghez, hogy pillanatok alatt kihűlt. Az úttest egy pontján felpúposodott a fehér takaró; emelkedett, nőtt; majd megállt, és alakot öltött. A fiú még magába itta a hosszú karmok és a vörösen izzó szempár látványát, azután sikoltozva felverte a testvéreit.
A szüleik nem tűntek elragadtatottnak vagy éppenséggel aggódónak. Nem, inkább dühösnek látszottak a kései cirkusz miatt. Jane sírt, Zack reszketett, Simon Lucyhoz bújt, aki halálsápadtan szorongatta öccse kezét, Brian pedig a fejére húzta a takarót, és addig ordított, amíg anya magához nem ölelte. Apa fáradtan a hajába túrt, és meglehetősen udvariatlan szavakkal illette Florence nénit és „az istenverte rémtörténeteit,” de amikor Jane ettől még hangosabban kezdett zokogni, inkább nem mondott többet. Zacket alaposan leszidták, ám a legnagyobb csapást az jelentette, hogy megígértették velük: lefekszenek aludni. Hiába magyarázták anyának, hogy a hószörnyek csak akkor jönnek, amikor az első hó teliholddal érkezik; hiába mutogatták apának az utcán magasodó alakot. Anya a fejét csóválta, apa pedig azt mondta, az úttesten nincs semmi. Zack döbbenten leellenőrizte, és apró csomóvá ugrott össze a gyomra, amikor látta, hogy a hószörny valóban eltűnt. Csak egy formátlan mélyedés maradt utána.
Hogy a virrasztás kísértésébe se eshessenek, apa leeresztette a redőnyt, és így nemcsak a havas utca látványától fosztotta meg őket, de a kintről jövő fény nagy részétől is. Valamiért mégis nagyobb biztonságban érezték magukat, és engedelmesen bebújtak az ágyukba.
Zack nem bírt aludni. Tágra nyílt szemmel meredt a plafonra és rajta a redőny résein átszüremlő sárga vonalakra. Fáradt voltam, ennyi az egész, azért láttam rémeket. Biztosan megint elnyomott az álom az ablak mellett. Nincsenek hószörnyek.
A fénycsíkok egy része eltűnt a mennyezetről, mintha valaki a lámpa és a redőny közé állt volna. Zack rettegve fordította oldalra a fejét – Miért is erőszakoskodtam, hogy enyém legyen az ablakhoz legközelebbi ágy?! –, hogy megnézze, mi az.
Két vörös pont figyelte a réseken át.
Felnyögött; magára rántotta a paplant, mint előtte Brian. Egészen apróra húzta össze magát, mintha ettől kisebb célpontot nyújtana. Csak képzelődöm. Már nyolcéves vagyok. Tudom, hogy nem léteznek szörnyek. Gondosan a teste alá gyűrte a takaró szegélyét, és nem törődött vele, hogy percek alatt átizzadt a melegben.
„A forróság a gyenge pontjuk,” mondta Florence néni a fejében. „Fehér a ruhájuk, fekete a lelkük. Ha túl forró embergyerekhez nyúlnak, elolvadnak, és csak a szénszívüket találod meg reggel az ágyad mellett.”
„Akkor lázas gyerekeket nem visznek el?” kérdezte Lucy, mert ő mindig hamar rájött a dolgokra.
„Nem, csillagom. A lázas gyerekeket a Pokol démonai viszik magukkal.”
Még a vastag dunyhán át is hallotta a halk, tompa puffanásokat a redőnyön. Kopog. Be akar jönni. Megfordult a fejében, hogy újra felébreszti a többieket, de félt a szülei haragjától. Megint ráfognák, hogy bemesélte magának a szörnyeket, és lehet, hogy többé Florence néni se jöhetne át. Zack szíve elszorult. Nagyon szerette a nagynénjét, ahogy a testvérei is. Belepusztult volna, ha miatta nem találkozhatnak vele.
Váratlanul elhalt a zaj. Zack még fülelt a paplan alatt egy darabig, azután egy kicsit megnyugodott. Úgy tűnt, a hószörny feladta a redőny elleni küzdelmet. Biztosan továbbmegy a következő házba, Rosie Taylorékhoz, és majd őket falja fel. Nekik nincsen redőnyük. A veszély elmúltával engedett tagjaiban a feszültség is, bár továbbra sem merte kidugni a fejét. Úgy ragadta el az álom, ahogyan volt: futballmintás zöld hernyóvá kucorodva.
Hóból kiugró fekete macskákkal és vörös szemű Margaret nénivel álmodott. A néni megpróbálta csepűrágó bogárrá változtatni, de ő egyre csak falta az egereket, egyiket a másik után, mert tudta, hogy akkor megmenekülhet.
Arra riadt fel hajnalban, hogy fázik a lába.
Amikor megdörzsölte a szemét, lassanként rájött, hogy azért van olyan sötét, mert apa leengedte a redőnyt; máskülönben már sápadtszürke fényben úszna a szobájuk. Elgémberedett tagokkal mászott ki az ágyból, és hatalmasat ásítva megragadta az ablak melletti kötelet. Már korábban is megengedték neki, hogy kezelje, úgyhogy szépen felhúzta, vigyázva, hogy ne keltse fel a zajjal a többieket. Beengedte a kora reggeli derengést, és a világosságtól máris jobban érezte magát.
Futó pillantást vetett az utcára, ahol előző éjjel azt a nevetséges hószörnyet látta. Mostanra a munkába indulók letaposták a hó egy részét, ezért azt sem tudta volna megmondani, pontosan honnan emelkedett ki a rémalak. Győzedelmes mosolyra húzta a száját, és visszabújt a meleg paplan alá.
Ahogy fészkelődött, hozzáért a talpa valami hűvös, kemény tárgyhoz. Felült; felhajtotta a takarót, hogy megnézze, mi az.
Egy szív alakú, ökölnyi széndarab hevert az ágyában. Átáztatta a nedvesség, mintha hideg vízbe mártották volna.
Zack hirtelen reszketni kezdett, ugyanúgy, ahogy éjszaka. Lassan, nagyon lassan közelebb araszolt az ágy lábához, és lenézett a padlóra. Jól sejtette: a szőnyegen jókora sötét folt éktelenkedett. Elolvadt, mert forró voltam.
Megkönnyebbülten sóhajtott. Felemelte a fejét, hogy lássa, ébren van-e már valamelyik testvére, hogy elmesélhesse neki a kalandot – és ekkor meghűlt ereiben a vér.
A másik négy ágy üresen állt. A takarókat széthajigálták, itt-ott pedig nedves víznyomok vigyorogtak rá végtelen gúnnyal. Egyedül volt a szobában.

Vége

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jó lett,gratulálok! :)

Ezeket olvastam legutóbb...

Baby Signs: How to Talk with Your Baby Before Your Baby Can Talk
A ​király esztelen
Red Herrings
Szupernagyi
One True King
Az ​én váram
Kerekerdő meséi II.
Kerekerdő ​meséi
Hideg ország varázslói
Brer Rabbit Again
Viking és tündér - Beteljesedik-e újra az átok?
How Babies Sleep: The Gentle, Science-Based Method to Help Your Baby Sleep Through the Night
Tabuk és dilemmák a gyermeknevelésben
A pénz nem a fákon nő
Segítség, ember!
A slag
Menjek ​vagy maradjak?  Hogyan éljük túl a párkapcsolatot egy narcisztikus mellett?
Vágyakozás
„Anyább” ​anyák
Időtlen

Archívum

Rendszeres olvasók

Postaláda

Név

E-mail *

Üzenet *