Nemrég jelentek meg ☛ Gaura Ágnes - Túlontúl, Neil Gaiman - Tükör és füst, Neil Gaiman - Törékeny holmik, J.Goldenlane - Papírtigris

2011. december 28.

Ta-mia Sansa - Búcsúlevél

Nincsenek novelláim, általában vaskos, többszáz oldalnyi terjedelmű ötleteim támadnak, és azokat valósítom meg. Úgy hiszem, a novella nehezebb műfaj a regénynél, én pedig nem jeleskedem a rövid történetekben sem ötletek, sem technikai megvalósítás szempontjából. Olvasóként rajongok a merész csattanókért, szójátékokra, félreértésekre épülő történetekért, nem különösebben, vagy csak ritkán ragadnak meg  a pusztán hangulatot ábrázoló novellák. A csattanóhoz viszont ötletre van szükség, olyan ötletre, amely a terjedelem okán többnyire nem karakterábrázolásra épít, nem ad lehetőséget több szál, több nézőpont hosszas boncolgatására. Nekem viszont az okoz örömet, amikor hónapokra belemerülhetek egy világba, amikor kellőképpen kivesézhetem a szereplőket, összekuszálhatom, majd bontogathatom a szálakat. Így hát nincsenek novelláim: az írást elsősorban szórakozásnak tekintem, vagyis nem írok olyat, amit nem élvezek közben. 
Ami mégis van, többnyire próbálkozás, ismerkedés a műfajjal. Személyes történetek, amelyeket az asztalfióknak szántam, és nem is mutatnék meg senkinek,ha fegyvert szorítanának a halántékomhoz sem, valamint olyanok, amelyek kész regényekhez tartoznak, kiegészítik egy-egy szereplő jellemrajzát. A novella valószínűleg soha nem válik a műfajommá. Maradok olvasója. 

Kedvenc novelláim Fredric Brown Tébolyult egy hely a Placet, Ross Rocklynne Az idő csontvázat érlel, valamint Stephen King Dolan és a Cadillac. 
A búcsúlevelet nem sokkal a Sötét Hórusz című regényem után írtam, talán 2008 első felében. Ahhoz az univerzumhoz tartozik, annak a korszaknak a része, amelyben az a regény játszódik. Egy ottani mellékkarakter története. 

Sansa




Búcsúlevél


            Ott ült a kocsiban, és úgy érezte, mintha az esőfüggönyön át félelmetes szellemhadnak tűnő szoborkert alakjai vádlón bámulnák. A késő éjszaka ellenére a hold felhőkön átütő fénye bevilágította a környéket, Sais a kormányt markolta, és várt.
Látta a Lélekszámláló épülete mellé állított robogót, és tudta, hogy akivel találkája van, már bent van, mégsem volt képes mozdulni hosszú percekig.
A gyűlölet, az elszántság belevegyült a hónapok óta kísértő üres fájdalomba, és elbizonytalanította. Mekkora őrültség ez az egész… Felelőtlen és őrült… Ha még élne, biztosan visszatartaná…
De a szerelme halott. És odabent várja az az ember, aki megfosztotta a boldogságtól.
Sais Bessly megrázta a fejét, és a kabátja belső zsebébe csúsztatta a félbehajtott papírlapot.
Annak a férfinak egyetlen szavába került volna, és Sais még most is boldog lenne. De az a férfi odabent elvett tőle mindent. Annak az embernek meg kell fizetnie!
Sais a szemébe húzta a kapucniját, és kilépett a zuhogó esőbe.

            Késő ősz volt, amikor találkoztak. Úgy gondolta, a sok-sok év kemény tanulás után megérdemel némi pihenést. Triant választotta úti célként, mert a ritkán lakott, zord bolygón a hármaskráter kecsegtetett a legszínesebb látványosságokkal, az vonzotta a legtöbb turistát.
A legnagyobb kráter csupasz pereméig merészkedett, és miközben a horizontig elnyúló, hatalmas földszín teknőt bámulta, azon töprengett, hogyan lehetséges, hogy a hajdani kataklizma nyomán a mai napig sem zöldellt ki a földbe vájt sebhely. Vagy talán szándékosan irtották ki a növényzetet a környéken, hogy a kráter teljes pompájában mutatkozhasson? Ez volt nyaralásának első napja, nem ismerte a környéket, a kellemesen lusta szellőben a távoli, peremszéli éttermeket, szállodákat figyelte, és úgy határozott, hogy találomra betér az egyikbe ebédelni.
Akkor hallotta meg a háta mögött a vidám hangot.
– Ilyet nem látni Cattownban. Csodálatos, nem gondolja?
Megfordult, és az idegen láttán önkéntelenül elmosolyodott. A férfi, aki megszólította, valóságos óriásnak hatott, a hazai, törékeny és vékony ideál tökéletes ellentéte. Éppen ezért kissé mulatságosnak tűnt a divatosan festett szemhéja, és a kabát ujja alól kikandikáló csipke kézelő.
– Honnan tudja, hogy Cattownból jöttem? – kérdezte Sais, és úgy találta, hogy az idegen nagyon vonzó a hatalmas méretei ellenére is. – Talán nyomozó?
A fiú nemet intett. – A haja. Ezt a frizurát csak cattowni turistákon látni. És rövid a kabátja, hozzá van szokva a kemény telekhez. – Önmagával teljesen elégedetten megigazította földig érő kabátjának prémes szegélyét. – Sokan járnak ide a fővárosból.
– Akkor maga helybéli. – Sais barátságosan az idegen felé nyújtotta a kezét, miközben azon töprengett, hogyan jelezze a srácnak, mennyire vonzónak találja. A közel kétméteres óriás tekintetében félénkség rebbent, ahogy bizonytalan, féloldalas mosollyal elfogadta a nő jobbját. Sais nem akarta elijeszteni. Vidéken könnyen faragatlannak találják a gyors tempót.
– Sinus Chanaton – mutatkozott be.
– Sinus? Elég furcsa keresztnév… Nem hallottam még, hogy…
A férfi elrántotta a kezét a nő meleg tenyeréből, és kipirult arccal rögtön szabadkozni kezdett.
– Kapok érte rendesen. Volt, aki azt feltételezte, hogy szadista hajlammal megáldott matematikus szülőkkel vert meg a sors… Csak Sin, úgy jobban hangzik. Itt lakom, úgy ötven kilométerre északnak, imakh…
– Sais Bessly. – Sais rögtön lecsapott az alkalomra. – Akkor biztosan tudja, mit érdemes megnézni a környéken. Nem lenne kedve egy kávé mellett átnézni velem néhány prospektust?
Túl gyors , a nő először ezt vette le a fickó megszeppent arcából. De Sin mélybarna szeme egy kis töprengő komolyság után lelkesen felragyogott.
– Örömmel. Van itt egy kellemes étterem nem messze. – Sin elindult, intett a nőnek, hogy kövesse.
Sais pár lépéssel lemaradt mögötte, és a férfi alakját mustrálta. Egy meleg érzés az sugallta, hogy a fiatal helybeli több lesz futó kalandnál.

            A vihar nem akart alábbhagyni. Sais mégis lassan lépkedett az épület felé. Egyszer meg is állt, és a ködös, elmosódott tájban a szobrokat nézte.
Az eső most barátja lett. Nem akarta, hogy aki rá vár, lássa, hogy sírt. Nem akarta, hogy bárki lássa ezután.
Egy óriás szobra nem messze, amelybe a hamvait sem tudták elhelyezni, és egy aprócska nyaklánc. Ennyi maradt neki. És a bosszú.
Ma este valamelyikük meghal. Sais abban az állapotban volt, hogy nem érdekelte volna az sem, ha ő lesz az, csak legyen vége ennek a tompa ürességnek. Hátratolta a kapucniját, és hagyta, hogy a jeges vízcseppek érzéketlenné hűtsék az arcát.
Bemegy, és pontot tesz a küzdelem végére.
Így vagy úgy.
Mielőtt a férfi odabent megfutamodna a halálos játék elől.
Bár sejtette, hogy nem így lesz. A bubastisi vakmerő, öntelt és imádja a veszélyt. Már csak a büszkesége sem engedné, hogy visszakozzon.
És Sais szintén ilyen. Éppen annyira elszánt.


            Nem hitt a szerelemben. Túlságosan racionális embernek tartotta magát ahhoz, hogy elfogadja a létét. Főleg nem ennyire mélyen, főleg nem ennyire hirtelen.
Már az első éjszaka után tudta, hogy együtt fognak maradni. Egyszerűen tudta. Csak ránézett a mellette békésen alvó férfi nyugodt mosolyára, és érezte.
Néhány napig kerülték a témát. Nem beszéltek a jövőről, csak élvezték egymás társaságát. Aztán az egyik reggel Sin az ő félénk módján megtörte a csendet.
– Tudom, hogy nem tartozunk egy társadalmi rétegbe, de mégis… én örülnék, ha még találkoznánk.
Sais nem felelt azonnal. A szálloda ablakából teljes pompájában látszó nagykrátert figyelte. Nem egy társadalmi réteg. Igen. Sin egy egyszerű pilóta, ő pedig seenech, a legelismertebb társaság tagja.
Sinus évek óta azért gürizik, hogy valóra válthassa az álmát, és építhessen egy saját, őshonos növény-, és állatvilágot felvonultató rezervátumot a bolygón. Egy talpalatnyi földet, amely az ő munkáját dicséri. Saisnak az anyagi része meg sem kottyanna.
– Gyere velem, Sin. Cattownba. Segítek neked, hogy azt csinálhasd, amit szeretnél. Szerintem… Egész jól össze tudnánk dolgozni.
Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a férfit magával ragadja az ötlet. Aztán a komorsága visszatért. Visszafészkelte magát a párnák közé, és rosszkedvűen a plafonra meredt.
– Nem tehetem. Köt a szerződésem. Még vagy fél évig nem mehetek semerre.
Sinus Chanaton Trian kormányzójának volt a testőre és a pilótája. És a tíz éves szerződés lejártáig nem léphetett ki.
Sais felsóhajtott. Tudta jól. És, sajnos, azzal is tisztában volt, hogy nem a legbiztonságosabb munkák közé tartozik. De ahhoz, hogy valaha megépíthesse a maga álmait, ilyen népszerűtlen feladatokat kellett vállalnia, mivel ezek viszonylag jól fizettek.
– Akkor maradok. Megvárom, amíg szabad leszel.
Sin felkönyökölt az ágyon. – Megtennéd?
Sais bólintott. Majd bebújt a meleg karok közé az ágyba. – Hat hónap nem a világ.
És ha eddig nem történt baj Sinnel, akkor talán ez alatt a kis idő alatt sem fog. De Sais tévedett.

            A Lélekszámláló irodája nem volt nagy, mégis tágasnak hatott, mivel csak egyetlen íróasztal árválkodott a közepén.
Sais megtorpant a küszöbön túl, és miközben a kabátjáról lepergő víz apró tócsákba gyűlt a lábánál, az asztal lapján ücsörgő férfi pökhendi intésére elővette a belső zsebében rejtegetett papírlapot.
Amon vigyorogva bólintott, és megpaskolta a fát maga mellett, ahova már letette a saját lapját.
Sais csak annyira lépett közel, hogy mellédobhassa a levelet, majd hidegen odavetette:
– Nem hittem volna, hogy eljön. Annál gyávábbnak látszik, imakh.
Amon kimutatta hegyes szemfogait. Megragadta a nő karját, és úgy vigyorgott, mintha az egész csupán játék lenne. Voltaképpen az is volt. – Nem tűröm, hogy gyávának nevezzenek!
Sais elrántotta kezét, és hátralépett. – Pedig az. Egy gyáva gyilkos.
– Nem öltem meg senkit. Csak a képzeletében… Sin a dolgát tette. És én is. Ám ahelyett, hogy beletörődött volna, addig üldözött a beteg fantazmagóriáival, addig zaklatott és fenyegetett, amíg idáig nem fajult a helyzet. Most megmutathatja, hogy mennyire bátor. Hogy nem csak a szája járt-e, hogy szembe mer-e nézni a halállal…
A férfi csontos ujjaival elővett egy tálcát a fiókból. Egy tálcát magas talppal, és a szélein mélyedésekben nyolc kis üvegcsével.
A nő eddig csak a tompa fájdalomban létezett, abban kelt és feküdt. Most a tátongó űr feketeségét megzavarta a bizonytalanság, a félelem. Mekkora őrültség… milyen ostoba dolog…
– Ha rájönnek… – Elharapta a mondat végét. Nincs visszaút.
Amon a nadrágja zsebéből elővett egy alig fél centis tablettát, kiemelte az egyik üvegcsét a mélyedéséből, leemelte a kupakját, és hosszú körmeivel beleejtette az áttetsző folyadékba. A tabletta azonnal feloldódott.
– Nem jönnek rá. Amelyikünk életben marad, elviszi a bizonyítékokat. Semmi bántódása nem eshet, sima öngyilkosságnak fog tűnni. Egy életunt ember őrültségének, aki a Holtak Városának küszöbén nyírta ki magát, és csupán néhány sort hagyott az utókornak. – Az asztalon pihenő levelek felé nézett, majd vissza Saisra.
Nem jöhetnek rá. Az utóbbi években túlságosan elharapóztak a halálos játszadozások. Egy civilizáció betegségektől, elnyomásoktól mentesen, egy civilizáció, ahol nincs más, csak jólét… És céltalan, kihívásmentes unalom. A Szenátus ennek vetett véget, amikor mindennapossá váltak az eszement izgalomkeresések során elhalálozott polgárok.
Akármelyikük marad életben, ha kiderül, hogy egy magas rangú kormányzó, vagy egy elismert seenech ilyen párbajba bonyolódott, a karrierjük végét jelentené. És nem csupán azt. Sok év börtön várna a túlélőre.
Amon nagylelkűen intett a nőnek. – A kihívó felet illeti az első pörgetés.
Sais megragadta a tálca szélét, az egyforma üvegcsék csíkká olvadva pörögni kezdtek. Amikor megállt a forgás, tippelni sem tudott volna, melyik rejtette a mérget.
Amon kivett egy üveget, Sais követte a példáját. Csak ekkor tudatosul benne, hogy remeg a keze.
– Egészség – vigyorgott a férfi, és felhajtotta a folyadékot.


            Olyan gyorsan múltak a napok, mintha valami boldog felhőben éltek volna, időtlenül és észrevétlenül.
Sais kedvelte a hármaskráter látképét, kedvelte az új házat, és azokkal a célzásokkal sem törődött, amelyek azt suttogták a fülébe, hogy túl korai volt összeházasodniuk. Sais mégiscsak „fontos ember”, Sin pedig egy tanulatlan, egyszerű fickó, aki a megjelenését tekintve sem felel meg az ideálnak.
A nő beintett a vészmadaraknak, és nem törődött a háta mögött összesuttogó munkatársakkal. Tudta, hogy mindez nem számít. Egyedül a boldogság.
Már csak két hónap volt vissza a szerződés lejártáig, amikor egy délután belépve a nappaliba, a férfit a kezébe temetett arccal, gondterhelten összegubózva találta.
– Mi történt, Sin? – Érezte, hogy nagy a baj. A férfi soha nem volt ennyire maga alatt.
Nem is felelt rögtön. Felnézett a nőre a félősen szomorú barna szemével, majd visszasüppedt a tenyerébe.
– Kaptam egy megbízatást – mondta hosszú percek után.
Sais bólintott. – Miről van szó, Sin? Nem hiszem, hogy egy egyszerű…
– Testőr kell egy magas rangú ember mellé. El kell kísérnem…
– Ilyen volt már rengeteg. Mi a baj, Sin?
– Prentiestbe – fejezte be a férfi.
– Nem! Oda nem küldhetnek! – Prentiest az idegen birodalom. Az ellenséges birodalom. – A határok zártak. Nem küldhet oda! Ha elmész, halott vagy, és halott az az ember is, akit kísérned kell!
Sinus tanácstalanul széttárta a karját. – Valamit magyarázott a kormányzó. Valami diplomáciai dolog. A Császár garanciát vállalt arra, hogy nem eshet bántódásunk…
Sais felpattant a kanapéról. – Hazudik! Nem mész, Sin!
– Muszáj. Ha megszegem a szerződésem, a kormányzó elintéz. Nem akarok egy golybányában rohadni évekig.
A nő hátat fordított a férfinak, és kirohant a házból. Elszánta magát, hogy megakadályozza a kormányzót abban, hogy rákényszerítse Sint erre a végzetes útra.
De a közel két órán át tartó vita Amon Cannal, Trian kormányzójával eredménytelenül végződött, a férfi hajthatatlan maradt. Sem pénz, sem fenyegetés, sem könyörgés nem győzte meg arról, hogy keressen mást erre a veszélyes munkára.
Sais végül csak annyit tehetett, hogy elkísérte a férjét egészen a határig.

            Nem tudhatta, hogy ha a méreg az ő üvegében volt, az mennyi idő alatt kezd el hatni. Amon lehúzta a löttyöt, néhány másodperc feszült csend után elmosolyodott, és megkönnyebbült izzadságcseppek futottak végig keskeny homlokán. Tehát már hatott volna. Sais fellélegzett.
Fogalma sem volt, meddig bírja idegekkel. De a gondolat, hogy ez az ember szabadon és boldogan él, nem engedte, hogy meghátráljon. Tartozik Sin emlékének annyival, hogy ne hagyja szó nélkül, ami történt. Ennek az öntelt bájgúnárnak egyetlen tollvonásába került volna, és Sin most élne.
Amonon volt a pörgetés sora. Hat üveg maradt. Ha felveszik a részüket, akkor négy…
Hat az egyhez az esélye, hogy itt marad, és a másik kényelmesen hazasétál hóna alatt a tálcával, zsebében a levelével.
Nem számít.
Már nem számít.
Sais kiemelte a legközelebbi üveget, és anélkül itta meg a tartalmát, hogy közben a másikra akár egy pillantást is vesztegetett volna.

            Amikor bekopogott hozzá a Lélekszámláló egyik alkalmazottja, addigra alig bízott. Az idegen láttán a maradék reménye is elveszett.
(Egész idő alatt, amíg várt, a Császár nehezen betartható ígéretével vigasztalta magát, jól tudván, hogy azon az ellenséges területen ez nem sokat ér).
Csak Sin kedvenc nyaklánca, és az utolsó üzenete jutott el hozzá. Hogy szereti, és hogy sajnálja, ami történt.
Attól a pillanattól fogva Saisnak nem maradt nyugta. Állandóan az járt a fejében, hogy Amonnak egyetlen szavába került volna, hogy felbontsa a szerződést. Egyetlen szavába…
Számon kérte, de a férfi a szemébe nevetett.
És ez az érzéketlenség Sais számára olaj volt a tűzre. A nyomában járt. Felelősségre akarta vonni.
Legbelül tisztában volt azzal, hogy amit csinál, az zaklatás, de nem számított. Választ várt. Hogy miért nem volt Amonban annyi emberség, hogy amikor könyörögtek neki, amikor arra kérték, keressen erre a feladatra olyan embert, aki önként vállalná, akkor a kormányzó miért maradt ennyire kemény, ennyire hajthatatlan… Amon nem méltatta válaszra.
Majdnem egy év eltelt Sin halála óta, de Sais nem tágított.
És Amon akkor kénytelen volt tudomást venni róla, amikor egyszer testőr nélkül sétált le a kertjébe, és a nő nekirontott.
Saisnak nem sok hiányzott, hogy komolyabban bántsa a vékony, fiatal kormányzót, egyedül a testőrének feltűnése akadályozta meg benne, hogy a hirtelen bevitt jobbegyenest megtetézze még többel.
Viszont Amonnak is elege lett a folytonos háta mögé nézegetésből.
– Elégtételt akar? Rendben… – Megmasszírozta fájó arccsontját, és végigmérte a sportos alkatú nőt. Amon életében nem csinált semmi megterhelőt, és egyértelmű volt, hogy ha ökölcsatába bocsátkoznának, nem sok esélye lenne. – De akkor az én játékszabályaim szerint. Bízzuk az égiekre a döntést…

            Négy üveg maradt. Sais örült annak, hogy a szívében uralkodó rettegés és feszültség nem ült ki az arcára. Igyekezett elnyomni az érzéseket. Próbált higgadt és fölényes maradni. Főként azért, mert a márványhideg arcú Amonon végre jelentkeztek a félelem jelei. Már nem mosolygott, és a kék szemek körbe-körbe jártak, mintha kiutat keresne. De a büszkesége egyiküket sem hagyta megfutamodni. A bubastisi büszke és makacs nép.
– Tudta, hogy tervei vannak. Tudta, hogy hamarosan lejár a szerződése. Tudta, hogy… boldog. Miért kellett ezt elvennie tőle? – Sais, ahogy Amon képe egyre sápadtabb színezetet öltött, úgy nyerte vissza korábbi erejét és találta meg a hangját. – Annak az összegnek a feléért, amit felajánlottunk, talált volna olyan egyedülálló, kalandéhes személyt, aki boldogan vállalta volna a küldetést. De meg sem hallgatott. Tudja miért?
Amon nem válaszolt. Egy utálkozó fintorral kiemelte a részét.
– Mert nem bírta volna elviselni a rohadt egója, ha nem a magáé az utolsó szó. És ez egy ember életébe került. Nem hagyom, hogy megússza!
Miközben a szájához emelte az apró üveget, úgy nézett Saisra, hogy a nő fejében megfordult: egyezség ide vagy oda, de a torkának ugrik. Inkább az üvegére meredt, nehogy elveszítse az éppen csak megtalált nyugalmat. Nem akart sírni.
– Nem sokat kértünk magától... hogy legyen annyi megértés önben, hogy … – Már a szájánál volt az áttetsző folyadék, amikor meghallotta a tompa puffanást, és riadtan feltekintett.
Amon teste élettelenül az asztal mellé csuklott.
Sais még nem fogta fel.
Nézte a vézna rongykupacot, és a gondolatok lassan kezdtek formát ölteni. Minél előbb el kell tűnnie, minél hamarabb haza kell érnie… És nem hagyni nyomot.
Egyáltalán hogyan mehetett bele ebbe az őrültségbe? Tényleg halott? Sais még nem látott holttestet, de nem mert odamenni ellenőrizni… A gondolatra, hogy meg kellene érintenie ahhoz, hogy meggyőződjön róla, hányinger fogta el. És a remegő idegesség kapkodó pánikba csapott át. Körülnézett.
A férfi kezében hagyhatja az üveget, a többit… a többit el kell vinnie magával. És a papírt. Csak Amon búcsúlevele maradhat itt.
Odakint az ég nagyot dördült, Sais összerezzent a hangra.
Képtelen gondolat ütött tanyát a fejében, az ég hangja: Sin haragja, amiért a gyászból bosszút csinált, amiért ilyen törvénytelen és hiábavaló áldozatot harcolt ki…
Felkapta a tálcát, és az ajtó felé hátrált.
Már majdnem kilépett, amikor eszébe villant a levél. Visszarohant érte. A félbehajtott lapot besüllyesztette a kabátja zsebébe, és az egyre vadabbul tomboló viharon át a kocsija felé rohant.
Azonnal indított. Ahogy a légpárnás felemelkedett a földről, egyre csak azt ismételgette magában, hogy nem fogja megtudni senki... hogy nem történt semmi.
Semmi az égvilágon.
            Vagy a gyász, vagy az űr, amit Amon halála sem töltött meg újra tartalommal, vagy csak egyszerűen az, hogy bőrig ázott, de Sais, miután hazaért, lázasan és remegve bújt a takaró alá.
Sokáig vacogott, mire sikerült elaludnia. Nem tudta, mennyi időt töltött a beteg, álomtalan mélységekben, de amikor meghallotta a telefon türelmetlen jelzéseit, akkor odakintről késő délutánt jeleztek a beszűrődő fények.
Első pillanatban nem ismerte fel a hologram megjelenített alakját.
– Tessék? – Ahogy a múlt éjszaka eseményei felderengtek, megnyugodva állapította meg, hogy átöltözött, és a tálcát is elrejtette.
– Nereida Cast vagyok, imakh Bessly, a rendőrfőnök. Feltennék néhány kérdést Trian kormányzójával kapcsolatban… Mikor látta utoljára?
Miért kérdi? Miközben Sais az álmos tompasággal küszködött, a gondolatai sebesen cikáztak. Öngyilkosságnak tűnik. Nem varrhatják be csupán azért, mert egyszer lepofozta Amont mások szeme láttára… Magas az öngyilkossági arány, sokán fásulnak bele az unalomba. Nem tudhatnak semmit.
– Nem vagyok biztos, mikor… Talán… feljelentett? – Sais remélte, hogy a tekintete nem árulja el. Még nem hazudott senkinek.
– Nem, imakh. Amon Can a múlt éjjel meghalt Nekropoliszban.
– Igen? – Nem próbált meg szomorúságot színlelni, hiszen mindenki tudta, mennyire gyűlöli őt. – És ez engem mennyiben érint?
– Csupán szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre, imakh. – Nereida arca kifürkészhetetlen volt. – Hogyan lehetséges az, hogy Amon megmérgezte magát, és a búcsúlevél, amit a teste mellett találtunk, az öné?
Nem lehet! Az asztal jobb oldalára hajította a sajátját. És amikor elrohant, azt vette fel… Vagy… hogy is? Sais emlékei összezavarodtak. Túlságosan meg volt rémülve… elvehette a férfiét is… Mint ahogy a rendőrfőnök jelenléte jelzi is, mindennél világosabbá téve a helyzetét. Vége. Ezt nem fogja tudni kimagyarázni… Sais szinte megkönnyebbült.
– Vallomást szeretnék tenni. Bemenjek az irodájába, vagy kijönnek értem, imakh?

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger