2011. december 26.

B.M.Grapes - Emlékkép

Kedves Olvasók!
Eddig B.M. Grapes néven a blogvilágban jelentek meg az írásaim, majd december 13-án a Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent, Jóslatok hálójában című könyvemmel már a papírra éhes olvasókat is megcéloztam.
Elsősorban misztikus románcokat írok: egy kis szerelem, egy kis misztika, néha egy kis nyomozás.
Az Emlékkép című történet a Képtelen képtár című blogomon olvasható, ahol minden írás címében szerepel a KÉP szó.
Ha meg akarsz ismerkedni világommal, görgesd lejjebb az egeret, és lépj be birodalmamba.
Üdvözüllek:
Grapes




        Emlékkép

1.

– Ezt hagyd abba! – Ben akkorát csapott a szekrényajtómra, hogy az középen behorpadt.
– Mit?– löktem arrébb izmos karját, és bedobáltam a könyveimet a polcokra.
– Hogy Gale Prescottot bámulod.
– Nem bámulom.
– Ne ámíts! Nem vagyok vak – fintorgott, mintha romlott ételt vett volna a szájába.
– Oké, beismerem – adtam meg magam –, de azt bámulok, akit akarok.
Bevágtam az ajtót, kezemmel a szekrénynek támaszkodva nyílegyenesen Benre néztem, de ő nem az a fajta srác, akinek ennyi elég, hogy meghátráljon.
– Nem, öreg, nem. Az a csaj totál ciki. Folyton tanul, és azok a cuccok, amiket hord…
Tudtam, hogy igaza van, mert ismertem a suliban elterjedt közfelfogást, de mégis meglepett, hogy az ő szájából kell hallanom.
– Ha tanul, legalább nem üres a feje. Legalább jókat lehet vele dumálni, nemcsak a divatról csacsog, hanem értelmes dolgokról is – védtem Gale-t, és persze magamat is.
– Tőlem egy csaj arról csacsog, amiről akar. Nekem nem a szövege a fontos.
– Hanem? – kérdeztem, mintha nem tudnám a választ. De Ben, már száz éve a haverom, előbb tudom, mire gondol, mint ő maga. Nemcsak a hasa kockás, a fejében is izom van ész helyett.
– A megjelenése, öregem. Nézd meg, Marilynt! – bökött meg mindentudóan, miközben a szeme majd kigúvadt, ahogy a csajt mustrálta. – Ő aztán belevaló!
Mutatóujjával Marilyn felé intett, aki a mozdulatot látva mély levegőt vett, a fulladás határáig behúzta a hasát, miközben elöl kézbemászó mellét, hátul formás fenekét vérlázító pozícióba hozta, végül az összhatás kedvéért hátravetette a haját.
– Marilyn a belevaló, vagy te vagy Marilynbe való? – cukkoltam Bent, miután meguntam Marilyn férfimagazinokba illő bemutatóját.
Ben elevenére tapintottam. Számára a lányok csak két dologra valók: egyrészt megfelelő kísérők a társadalmi eseményeken, másrészt jó szexuális partnerek.
– Na, ezt már csípem – vigyorgott rám. –Kezded kapizsgálni a lényeget.
– Aha, szóval olyan csaj, aki nem ugrik egy füttyentésre az ágyamba, a figyelmemre se méltó? – kihúztam magam, így az alacsonynak egyáltalán nem mondható Ben fölé magasodtam egy fél fejjel.
De őt nem a testi fölényem hozta zavarba.
– Csak nem akarsz ágyba bújni Gale-lel? – képedt el.
– És ha igen?
– Igen? ! Öreg, te nagy bajban vagy, ha gőzöd sincs, mi a gáz ezzel a csajjal.
Mindketten egyre feldúltabban védtük a saját szempontjainkat.
– Ha már ilyen okos vagy, áruld el!
– Oké. Épeszű ember nem áll szóba egy ilyennel.
– Milyennel? – lovagoltam a szavain előrehajolva.
– Egy ilyen SENKIVEL.
Lassan, tagoltan ejtette ki a szót, minden egyes hangot egyenként, hogy még véletlenül se veszítsek el akárcsak egyet se, és megértsem végre, mire akar kilyukadni.
– Senkivel?
– Senkivel – vágta a képembe az igazságot, de ez az ő igazsága volt.– Ez a csaj egy nagy nulla, dupla nulla.
A nyomaték kedvéért összeérintette a mutató- és a hüvelykujját, és az orrom alá dugta az így megformált számot.
– Be akarsz kerülni a csapatba? – kérdezte.
– Tudod, hogy igen.
– Na, akkor keress valami menő csajt! Itt van például Marilyn.
– Képes lennél lemondani róla? – firtattam.
– Lemondani? Na, azt nem, csak egy kicsit átengedem neked használatra – röhögött elégedetten.
Zsebre vágott kézzel újra Marilynt bámulta, aki mintha csak tudta volna, hogy róla beszélünk, elégedetten viszonozta a pillantásomat.
– Vagy Helen – jött Ben a következő javaslattal.
– Helen Papademos? Az egy nagy szajha – horkantottam.
Felvettem a hátizsákom, mert már nagyon kezdett untatni ez a téma.
– Az jó, öreg. Marilyn vagy Helen? Válassz!
– Válasszak?
– Igen, ők jók – csettintett –, de Gale eszedbe se jusson! Nem is értem, mi a fenét csípsz rajta?
– Szép a szeme – vágtam rá gondolkodás nélkül az igazat.
– Szép a szeme?! Eszednél vagy? Ki a francot érdekel egy csaj szeme? – Ben persze kapva kapott az alkalmon, hogy kioktasson a női nem értékeiről.– Feszes a segge, az oké, nagyok a dudái, az oké, hosszúak a lábai, az is oké, de a szeme… na ne!
A továbbképzést befejezve elégedetten indult a tornaterem felé, én pedig még egy utolsó pillantást vetettem először Gale-re, majd Marilynre.
Tökéletesen tisztában voltam avval, hogy Gale nem tartozik a menő csajok közé, de valami, gőzöm sincs, mi, úgy vonzott hozzá, mintha megmágnesezett volna.
Világosbarna haját könnyedén átfestethetné platinaszőkére, és akkor tuti, hogy minden srác megfordulna utána. Még a kényes ízlésű Bennek is megfelelne, de úgy látszik, Gale a természetesség híve, és nekem is ez tetszett benne. Szabályos arca, fehér bőre, tengerkék szeme mind ártatlanságát hirdette. Bő, divatjamúlt pólója jól eltakarta nőiességét, de az én látásom egy saséval vetekedik, nem vagyok olyan felszínes, mint Ben, így bárhogy is dugdossa Gale, számomra tökéletesen kivehetőek csodás domborulatai. Dús ajka pedig csókért kiált, az én csókomért.
– Biztos forrásból hallottam, hogy Marilyn veled akar menni a bálba – Ben nagyon jól alakította a kerítő szerepét.
– Komolyan?
– Ja, mázlista vagy, öregem – vert hátba úgy, hogy majdnem elejtettem a hátizsákomat.
– És mi lesz veled?
– Én már kitettem a lelkemet a csaj elé, de engem észre se vesz – legyintett –, most te kellesz neki.
– Akkor lehet, hogy mégis le kell mondanod a csajjal kapcsolatos pajzán elképzeléseidről? – élveztem, hogy nyeregben lehetek Bennel szemben.
– Ne álmodozz! Most átengedem neked egy kicsit, de ha megun téged, újra támadásba lendülök. Addig meg majd csak elleszek valahogy.
A szemét körbejáratta a tornateremben edző lányokon. Gondolatban levetkőztette őket. Délután majd hallgathatom vég nélkül, hogy melyik lánnyal mit tudna kezdeni, vagy már mire jutott egyesekkel. Mert Ben nem csak a száját járatta, a tettek mezején is első volt. Nem hiába, ő a focicsapat kapitánya, és mint ilyen, minden csaj az ő kegyeibe akar férkőzni.
– Szóval, mit javasolsz? – kérdeztem visszahúzódóan.
– Ne legyél már ilyen beszari! Odamész hozzá, és meghívod – a mondat végén nagy lendülettel bevetette magát a tömegbe, magamra hagyott a kétségeimmel.
Felejtsem el Gale-t és támadjam le Marilynt csak azért, hogy megfeleljek a többiek elvárásainak? Nem akar senki Gale oldalán látni, mindenkinek a nagymenő Marilyn kell. Az meg senkit se izgat, hogy nekem ki kell. Hát például be akarok kerülni a csapatba, és ha ez az ára…
Időközben megérkezett a sokat emlegetett Marilyn. Hosszú szempillája alól lassan végigmért, minden porcikámat szemérmetlenül és félreérthetetlenül leltárba vette. Ha csaj lennék, most zavarba jöttem volna, de mi fiúk egy ilyen nézésre másként reagálunk. Ez a tekintet felhívás volt a keringőre, meg persze a táncot követő egyéb aktusokra. Én meg férfi vagyok, vagy mi a halál. Ennyi elég is volt, hogy félretegyem Gale-lel kapcsolatos terveimet. Legalábbis egyelőre.
– Hello.
– Hello – Marilyn hosszú ujjaival végigszántotta szőke fürtjeit.– Hallom, bekerülsz a csapatba.
– Igen, úgy néz ki – vigyorogtam bárgyún.
– Remek, imádom a sportolókat. Olyan izmosak és erősek.
Marilynnek nem csak a nézése volt kihívás, de szavai is perzseltek. Remélem, nemcsak szövegel a csaj, hanem komolyan is gondolja, amit mond. Mert nincs annál rosszabb, ha felhúz valaki, aztán kiderül, hogy csak szórakozik.
– Arra gondoltam, hogy mehetnék együtt a bálba – vettem át végre a kezdeményezést.
– Klassz ötlet – kacsintott –, de előtte bemelegíthetnénk.
Az előnyöm mindössze egy másodpercig tartott. Ez a csaj nem totojázik, az biztos.
– Mire gondolsz?
– Elmehetnénk este Grapes-ék bárjába.
– Oké, megdumáltuk – intettem Marilyn után, mert a lány meg se várta a válaszomat, természetesnek vette, hogy beleegyezem a meghívásába. Mi okom lett volna visszautasítani?
Suli után hazamentem. Ledobtam a táskámat, és a koszos gönceimmel teleszórtam az amúgy is rumlis házat. Az őseim elmentek néhány hétre külső munkára. Én ilyenkor uralom a terepet, vagyis semmi olyat nem teszek, ami anyámnak tetszene, így például nem takarítok, nem rakom el a ruháimat, és nem mosogatok. Most még jól elvagyok, de néhány nap múlva, ha nem lesz tiszta edény, az összes ruhám bűzlik, és térdig taposok a szemétben, akkor el kezdenek hiányozni a szüleim. Na, de az még messze van! Addig még sok tervem van. Egyedül egy házban.
Bevágtam a mikroba egy rizses csirkét, majd úgy felfaltam, mintha egy hete nem ettem volna, pedig épp az ellenkezője az igaz. Egy hete ez a menü minden áldott nap. Anyám állítólag különféle ínyencséget vett, de mélyhűtőben én csak ezt a vacakot találtam. Ebből viszont van dögivel.
Evés után a pultra dobtam a tányért, és a villát. A mosogatóban már nem volt hely. Hűvösre fordult az idő, vágni akartam egy kis fát, hogy éjjelre begyújthassak a kandallóba. Ha jól alakulnak a dolgok, és esetleg Marilyn itt köt ki nálunk, és a ropogó tűz csak romantikusabbá teheti az estét. Kimentem a kertbe.
Nem vagyok egy ijedősfajta, de kinn ijesztő vagy inkább meglepő sötétség és köd fogadott. Még alig járunk az őszben, hogy érhet talpig a szürkeség? Nem értettem, de annyira áthatolhatatlan volt a talajra leereszkedett felhő, hogy csak botorkálva jutottam ki a fészerig. Bármelyik horrorfilm megirigyelhette volna a közeget, amiben nekiláttam a munkának. Erőteljes csapásokkal vagdostam a rönköket, gyorsan haladtam. Míg én dolgoztam, a nap lecsúszott a horizont alá, és a szürkeség feketeséget hagyott maga után. Már épp be akartam fejezni a munkát, letettem a fejszét, mikor motozást hallottam a sötétségből. Összehúzott szemmel kémleltem a kertet, de nem láttam csak az áthatolhatatlan éjszakát.
Felmarkoltam egy ölnyi fát, és a bejárat felé indultam, mikor újra megütötte a fülemet valami neszezés. Mintha valami surrant volna közvetlenül mögöttem. Megpördültem, de újra csak az ürességgel kellett szembesülnöm. Ledobtam a fahasábokat, csak egyet tartottam a markomban, erősen szorítottam, hogy legyen nálam valami fegyver, ha rám támad egy vadállat. Csakis állat kelthette a furcsa hangokat, ebben biztos voltam. Az okfejtésben idáig jutottam, amikor szipogásra lettem figyelmes. Valaki sírt, és az a valaki nem lehetett állat. Kizárólag embertől származhat ilyen hang.
Megbátorodva indultam a sűrűségbe.
– Hello. Van itt valaki? – arasztoltam fától fáig.
A hang tulajdonosa azonban nem válaszolt, viszont abbahagyta a sírást.
– Hello. Bújj elő, nem bántalak!
– Hello – szólalt meg egy elhaló hang a sötétben.
A következő pillanatban a feketeségből kilépett a hang tulajdonosa, egy lány. Térdig érő fehér ruhája láttán két okból is felállt a szőr a hátamon. Egyrészt elragadó volt, ahogy a lenge anyag mozgott a teste körül a hűvös szélnek hála, másrészt szinte éreztem, ahogy vacog az időjárásnak egyáltalán nem megfelelő öltözék miatt. Egy másodpercig szótlanul néztem. Elbűvölő volt hosszú hajával, libabőrös karjával. És a szeme! Ezt a tengerkék szemet már láttam valahol, de bárhogy túráztattam az agyam, nem tudtam, hol.
– Azt hiszem, eltévedtem – suttogta és én csak most kapcsoltam, hogy reszket.
Az ujjai és a szája elkékült a hidegtől. Lerántottam magamról a pólómat, és egy mozdulattal áthúztam a fején, és beburkoltam vele. Segítségem egyúttal felderítőút is volt a lány testén. Nem ellenkezett. A hidegtől dermedten tűrte az érintésemet.
– Gyere be – hívtam, de ő annyira át volt fagyva, hogy az invitálás kevésnek bizonyult.
Gyökeret vert a lába. Gyorsan a karomba kaptam, édes illat csapott meg, mely a hajából és a bőréből olyan intenzíven áradt, hogy egy pillanatra elszédültem. Na, nehogy már összeesek! Kész égés lenne. Gyorsan összeszedtem magam, és sikerült felvennem a legjobb mácsós figurámat. Néhány lépéssel bevittem a lányt a nappaliba, letettem a kanapéra, és egy pokrócot borítottam rá. Vacogott.
– Bocs, a rumliért – dobtam arrébb a feje alól egy büdös zoknit, de őt nem izgatta a rendetlenség.
Teljesen magába zárult. Körbefogta az a dermedtség, amivel a kinti hideg szinte megfagyasztotta.
– Begyújtok, jó? – kérdeztem, vagy inkább mondtam. Felkaptam magamra egy másik pólót, és visszamentem a kertbe a fáért.
Néhány perc múlva vidám lángok táncoltak a kandallóban, a lány pedig éledezni kezdett a meleg hatására. A takaró alatt matatva levette a pólómat, és maga mellé dobta, és koszos ruháimmal nem törődve befészkelte magát a sarokba.
– Főzök egy teát – mondtam magamnak, mert ő már becsukta a szemét, és halkan szuszogott.
Az izgalom vagy a forró tea illata azonban néhány perc múlva felébresztette, és tündöklő tekintetét körbehordozta a szobán.
– Egyedül laksz itt? – kérdezte.
– Igen, vagyis csak most, pár napra elutaztak a szüleim.
– Hogy hívnak?
– Wesley Booth.
Elvette a teáscsészét, és az ujjait a csésze oldalára tapasztva igyekezett minél több meleget magába szívni. Leültem a szemközti fotelbe, és onnan mustráltam szerzeményemet. Ki lehet ez a gyönyörű lány? Honnan vetődhetett ide, mert még Spring Fallsban nem láttam, az biztos. Habár… a szeme nagyon ismerősen csillogott, és az ajka… ha jobban megnézem, láttam már valahol. Igen, a haja is emlékeztetett valakire, csak azt nem tudtam, kire. Találkoztam már vele, vagy valakivel, aki hasonlít rá, de bárhogy is töprengtem, nem tudtam hova tenni a tüneményt, aki a kanapénkon éledezett a kinti hideg után.
– Wesley? – mondta. Lágy borzongás futott rajtam végig, ahogy kiejtette a nevem.– Nem hallottam még rólad.
– Csak Wes, oké. Te ki vagy? – dobtam vissza a kérdést.
– Abigail Flemming.
– Abigail Flemming – ismételtem a nevet tűnődve.
Nem ismertem egyetlen Flemminget se a városban.
– És hol laksz?
– Spring Fallsban.
– Komolyan? – rántottam fel a szemöldököm. – Új vagy? Mikor költöztetetek ide?
– Én mindig is itt laktam, itt születtem – emelte fel a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
Nagyon zavarba ejtő volt a pillantása, de a világ minden kincséért se fordítottam volna el a fejem. Sőt, megvártam, amíg ő néz félre, hogy zavartalanul feltérképezhessem a takarón keresztül kirajzolódó testét. Az igazat megvallva a pokróc abszolút biztos menedékként szolgált kíváncsi tekintetem elől, de nem védte meg piszkos gondolataimtól. Már pedig emlékeimbe mélyen bevésődött, ahogy az imént kint állt a kertben alig semmiben.
– Igazán? Spring Falls-i vagy? Még sohasem láttalak.
– Hát, én se téged – vágott vissza.
– Mi a címed?
– East Road 610 – nagyot kortyolt a teából, majd élvezettel nyelte le, és várta, hogy a forró ital átmelegítse a testét.
–Na, várjunk csak – dőltem előre. – Ez az East Road 610 – a mutatóujjammal szinte felnyársaltam Abigailt.
Csodálkozó tekintettel körbenézett.
– Az nem lehet – ellenkezett –, ez nem a mi házunk.
– Az biztos, mert itt mi lakunk – erősködtem egyre türelmetlenebbül.
– De ez nem az East Road 610 – ingatta a fejét.
– Hát, pedig ez az, elhiheted, mert én is itt élek, mióta megszülettem.

2.
– Akkor ez egy másik East Road 610 – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
– Gondolod, két East Road van egy ekkora városban? – gúnyolódtam.  – Egyáltalán, mi a fenét csináltál a kertemben?
Jól megnyomtam a birtokos jelet, hogy érezze, ez igenis az én házam.
– Kiszaladt a kutyám. Olyan nagy a köd, és olyan hideg lett hirtelen, nem akartam, hogy megfázzon. Utána rohantam, de nem találtam meg. Azután be akartam menni a házba, de nem találtam a visszavezető utat – letette a kanapé előtt álló dohányzóasztalra az üres csészét, és maga elé meredt. – Nem értem, mi történt. Csak bolyongtam a fák között, amíg meg nem hallottam a hangodat.
– Miért vagy így öltözve?
– Épp le akartam feküdni.
Ó, tehát ez a hálóinge! Na, szívesen megosztanám vele az ágyát, és ha kell, én felmelegítem őt. Bizseregni kezdett a vérem.
– Haza akarok menni – kereste kétségbeesve a menekülés útját, mintha csak megérezte volna túlfűtött gondolataimat.
– Oké, szívesen adok neked egy normális ruhát, kabátot vagy valamit és elkísérlek, de mondd meg, hova.
– East Road 610 – ismételte eltökélten.
– De ez az East Road 610, és ez én házam, nem tied, nem érted?
Forrt bennem a düh, mert nem láttam a történet végét. Amilyen szép, olyan ostoba? Na ne!
– De… – kezdet egy újabb mondatba, de az első szó után megadóan lehajtotta a fejét.
–Tudod, mit? Felhívom a seriffet és megkérdezem tőle, mit tegyünk. Hátha ismeri a szüleidet vagy mond valami értelmeset.
A seriff második csengésre felvette a telefont. Most is, mint mindig, benn dekkolt az őrsön. Nem hiába vált el tőle a felesége, sokkal több időt szentelt a munkának, mint a családnak.
– Clayton seriff, tessék – dörmögte a kagylóba.
– Jó estét, seriff, itt Wes Booth az East Road 610-ből.
– ’stét. Mit akarsz, fiam?
– Találtam egy lányt a kertben.
– Halott? – koppanás hallatszott, ahogy szokásos szivarja kiesik a szájából.
– Nem, dehogy! Nagyon is élő.
– Akkor mi van vele? Ne mondd már, fiam, hogy nem tudsz mit kezdeni egy élő lánnyal – röfögött fülsértően a kagylóba. – Nem figyeltél oda biológia órán, vagy apád nem világosított fel? Na, majd előveszem én a vén Rhettet.
Nagyon jól elvolt a saját viccével, amit az apámról elsütött, majd amikor befejezte a hahotázást, újra próbálkoztam.
– A lány azt állítja, hogy Abigail Flemmingnek hívják, és hogy itt lakik az East Road 610-ben.
A vonal végén hosszú csend állt be. A seriff hangosan rágni kezdte a szivart, amit talán a padlóról kapart össze, majd nagy nehezen megszólalt.
– Ez csak egy vicc, igaz?
– Nem, dehogy – mentegetőztem.
– Na, idefigyelj, fiam – lecsapott valamit az asztalra, a csattanás zajától én majdnem megsüketültem, távolabb tartottam a fülemtől a kagylót. – Flemmingék évtizedekkel ezelőtt laktak ott, ahol most a ti házatok áll, és igen, ha jól emlékszem, volt egy lányuk, aki egyszer el is tűnt, de én ennél többet nem tudok, mert én is óvodás voltam, amikor az eset történt.
– Tessék?
– Van vagy ötven éve.
– És mi lett vele? Előkerült?
– A franc se emlékszik! Én még akkor dedós voltam, fiam.  Nem érdekelt, hogy mit művelnek a csitrik – hirtelen hangnemet váltott. – A könyvtárban olvastad valamelyik régi újságban, igaz?
A döbbenet belém fojtotta a szavakat, mire a seriff újra beleordított a kagylóba.
– Igaz?
De én most se feleltem, erre ő feladta.
– Na, ne szórakozz velem!
Lecsapta a telefont, mielőtt megtudhattam volna a pontos dátumot.
Abigail hatalmas kék szeme kérdőn csüngött rajtam, én viszont meg akartam emészteni a seriff szavait. Ötven évvel ezelőtt? Ezek szerint nem hazudik Abigail, és nem is elmebeteg, de hogy lehetséges ez? Hogy kerülhetett ide a mi házunkba, ha…
– Mit mondott? – sürgetett Abigail.
– Hát… most nem tud segíteni. Azt mondta, várjunk reggelig – füllentettem.
– Miért? – a pupillája óriásira tágult, amitől még vonzóbb lett, mint eddig.
– Az… izé… a köd.
– Mi van vele? – nézett ki az ablakon a még mindig talpig érő sűrű feketeségre.– Nem tudja, mi a címem?
– De, de – nyugtatgattam az egyre riadtabb lányt –, de azt javasolta, ne mozduljunk ki, mert nagyon balesetveszélyes ez a sötétség.
Időt kell nyernem, amíg rájövök, mi ez az egész. Hirtelen remek ötletem támadt. Nem én tréfálok a seriffel, hanem ez a lány gúnyolódik velem. Ő olvashatta, hogy ötven évvel ezelőtt itt élt egy Abigail Flemming nevű csaj, aki eltűnt. Persze, lehet, hogy nem ő találta ki ezt az egészet. Igen, biztos, csak Ben terve lehet. Ez rá vall.
– Ismered Ben Streamy-t? – szegeztem neki váratlanul a kérdést.
– Ben Streamy? – morzsolgatta a szavakat. – Igen, persze.
– Haha, nagyon jó trükk volt, megmondhatod neki.
Felálltam, és elégedetten összecsaptam a kezem. Megoldottam hát a rejtélyt.
– Trükk? Nem értem. Miről beszélsz?
Nagyon jól alakította az ártatlan eltévedt kislányt. Vajon honnan szerezte Ben?
– Na, jól van, nem kell színjáték – fortyogva elindultam a bejárat felé, hogy kitegyem Abigail szűrét.
– Semmi közöm Ben Streamy-hez! Az egy műveletlen bunkó!
– Igen, én is róla beszélek – tártam ki az ajtót.
– Szóba se állok egy olyannal, akit a neveletlensége miatt kicsaptak a suliból, és most a fatelepen robotol – duzzogott Abigail, majd a nyitott ajtóra nézve megértette, mire célzok.
Mérgesen felállt, ledobta magáról a pokrócot, és elindult a terasz felé. Lenge ruhája lágyan követte az alakját, de a látvány semmi volt ahhoz az illatfelhőhöz képest, amit maga mögött hagyott, amikor elment mellettem. Szinte elkábultam a közelségétől, de szerencsére még mindig észnél voltam. Mielőtt kiléphetett volna az átláthatatlan ködbe, becsaptam előtte az ajtót.
– Csak vicceltem – tessékeltem vissza a kanapéhoz.
Gyorsan magára borította a takarót eltakarva csodás idomait kocsányon lógó szemem elől.
– Miért is csapták ki?
– Berúgott – rántotta meg a vállát.
– Berúgott? – a szemöldököm hegygerinccé domborult. – A suliban?
– Dehogyis! Senki sem rúg be a suliban – tiltakozott. – Szombat este.
– Aha. És hol? Grapes-ék bárjában?
– Kik azok a Grapes-ék?
– Nem számít – legyintettem. – Szóval, hol?
– Otthon.
– Aha, otthon, és?
A történet kezdett egyre cifrább lenni.
– És részegen énekelt az utcán.
– Aha, és ezért kicsapták?
– Igen. Szégyent hozott az iskolára – bólintott. – Miért, szerinted nem szörnyű?
– De, de az – sóhajtottam.
Haj-jaj! Befuccsolt az elméletem. Ez a parti sokkal keményebb, mint gondoltam.
– Telefonálhatok én is? – kérdezte.
– Persze – nyújtottam neki a készüléket.
Elvette, és összehúzott szemmel vizsgálni kezdte.
– Hol a tárcsa?
– Nincs tárcsa rajta – futott végig a homlokomon egy ránchullám.
– Jó, de hogy működik? – nyögte ki végül.
– Csak nyomkodni kell a számokat – mutattam.
– Értem – felelte.
Komótosan megérintette a billentyűket, majd a fülét a kagylóra téve várt, végül felhúzta a szemöldökét, és ijedten nézett rám.
– Mi baj?
– Ez mit jelent? – adta vissza a telefont.
A kezembe vettem a készüléket, de az süket volt.
– Mi a számotok? – kérdeztem.
– 545.
– 545 – az ujjaim fürgén pörögtek a nyomógombokon.
– 612.
– 612 – ismételtem, majd felkaptam a fejem.– És a hetedik számjegy?
– Milyen hetedik számjegy? – értetlenkedett.
Az agyamban apró fény gyulladt. Csak akkora volt, mint egy gyertya lángja, de már ez is elég ahhoz, hogy a totális sötétségből kiutat jelentsen. Kezdtem érteni, hogy mi történik itt. Pontosabban úgy tettem, mintha érteném, mert a megoldás enyhén szólva valószínűtlen volt.  Lassan visszatettem a kagylót a helyére.
– Nem telefonálunk? – kérdezte reménykedve.
– Azt hiszem, beázott a vonal, vagy valami… tudod, az időjárás.
– Igen, az időjárás… – roskadt magába.
– Nem vagy éhes?
Az igazságot nem mertem Abigail előtt feltárni, még elmebetegnek nézett volna, ezért próbáltam új mederbe terelni a beszélgetésünket.
– De, igen, de… haza akarok menni.
– Jó, jó, de előtte együnk – mondtam, és a mikrohoz lépve bedobtam egy rizses csirkét.
Mikor megszólalt a csengő, kivettem és letettem a lány elé, majd egy újabb adagot melegítettem magamnak is. Abigail gyanakodva nézte a sütőt.
– Ez mi?
– Á, csak egy új találmány.
Ha hazudozásért a pokolba lehet jutni, és Abigail sokáig marad nálunk, akkor én tuti a gyehenna tüzére kerülök.
– Melyik suliba is jársz? – kérdeztem kajálás közben. Megfeledkeztem arról, hogy nemrég gyűrtem le egy adag csirkét. Abigail jelenléte újra éhessé tett.
– A Spring Falls High-ba – mondta két falat közt, miközben ádáz küzdelmet folytatott a takaróval, ami legnagyobb örömömre igyekezett elválni Abigail testétől.
– Aha – bólintottam. – Végzős vagy?
– Igen.
– Hát persze – már nem is csodálkoztam azon, hogy ugyanabba a suliba jár, ugyanarra az évfolyamra, ahova én, és nem is ismerem. Mit nem ismerem, még életemben nem láttam!
– És te?
– Én...? – dadogtam. – Én nem. – Ha úgy vesszük, nem hazudtam. Ha úgy vesszük…
– Értem. Ezért nem vagy ismerős nekem – fogadta el azonnal kitérő válaszomat.
Megtörölgette a száját egy szalvétával. Ahogy végighúzta a papírt az ajkán felemeltem a fejem, és elképzeltem, hogy én vagyok az a szalvéta, ami lágyan végigfut a duzzadó, csókért sóhajtó testrészen.
– Ki az igazgató a sulidban? – tettem fel egy újabb kérdést, amiről tudtam, hogy nem azt a választ kapom, ami számomra nyilvánvaló lenne.
– Mr. Jackson – felelte.
Gőzöm sincs, ki az a Mr. Jackson. Ha legközelebb a suliba megyek, megnézem a folyosó végére kifüggesztett tablót, melyen a korábbi igazgatók fényképei hirdetik a dicső múltat.
– És nálatok?
– Mr. Hunter – vágtam rá fellélegezve. Végre nem kell hazudnom. A Spring Falls High-ban ugyanis, bármit állít Abigail, Mr. Hunter a diri.– Kik a barátaid?
– Edith Benton és Mary Salinski – az evőeszközöket a tányér közepére helyezve jelezte, hogy befejezte az evést.
Edith Benton talán Judith Benton rokona lehet, Mary Salinski pedig a terebélyes Salinski-klán egyik tagja.
Mivel én is végeztem, gondoltam, eljátszom az udvarias házigazdát. Elpakoltam mindent a mosogatóba, pontosabban a mosogató mellé, mert már csak ott volt hely. Kirámoltam az edényeket, és megnyitottam a csapot. El kell mosogatnom, mese nincs, nem égethetem magam a sok koszos edénnyel.
– Segíthetek?
Mielőtt tiltakozhattam volna, Abigail mellettem állt, és szakértő módjára rendezte, öblögette a tányérokat.
– Ó, ezt a márkát még nem is láttam? – elképedve meredt a pulton álló mosogatószerre.
– Pedig más mosogatószerekkel összehasonlítva ez a leghatékonyabb – vigyorogtam az agyonismételt reklámot utánozva.
– Tessék? – megállt a kezében a szivacs, és úgy meredt rám, mintha őrült lennék.
– Á, semmi – legyintettem, és hevesen törölgetni kezdtem egy poharat.
A munka végeztével visszamentünk a nappaliba. Abigail elfoglalta megszokott helyét a kanapé sarkában, én pedig letelepedtem vele szemben a fotelbe.
Egy ideig némán néztük egymást, majd Abigail fészkelődni kezdett.
– Akkor most mi lesz? – felhúzta a térdét, és átkarolta a kezével.
Majd kiestem a fotelből, annyira igyekeztem, hogy átlássak a vastag pokrócon, amit adtam neki. Én hülye! Van itt laza nyári takaró is, de elég lett volna egy rövid kis pulóver, nem az a vacak, amit most páncélként visel Abigail.
– Hát, itt alhatsz – felálltam, és kitártam a szüleim hálószobájának ajtaját.
– Az nem lenne helyénvaló – rázta a fejét.
– Miért? – visszaültem a fotelra, és döbbenten hátradőltem.
– Mert nem illendő, hogy egy fiú és egy lány egyedül éjszakázzon egy házban.
– Aha – próbáltam megérteni az okfejtését, de valahogy nem állt rá az agyam. – És szerinted kit érdekel ez?
– Kit?! Kit?! – hirtelen megélénkülve háborogni kezdett. – Egész Spring Fallst. Mindenki rólam fog pletykálni! Oda lesz a jóhírem.
– Ja, a jóhíred… értem – vettem egy nagy levegőt, és szépen lassan kifújtam.
Ő holmi jóhírért aggódik, én meg azért, hogy ki ő egyáltalán, és hogy került ide, de legfőképpen azért, hogy jut vissza oda, ahonnan jött.
– Figyelj, szerintem feküdj le nyugodtan anyámék szobájában. Zárd magadra az ajtót, van benne kulcs! Nem foglak zavarni – nyugtatgattam kezemet esküre emelve.
Egy ideig szótlanul próbált belelátni a fejembe Szinte hallottam, ahogy forogtak az agytekervényei.
– Van benne kulcs? – nézett hátra.
– Igen – az ajtóhoz léptem, kivettem a kulcsot, és felemeltem, majd visszaraktam a zárba.
Végre lehiggadt. A takarót szorosan magára csavarva bevonult a szobába.
Amikor hallottam, hogy fordul a kulcs a zárban, újra felkaptam a telefont. Ezúttal Grapes-ék bárját hívtam.
– Itt a Tégla. Mivel szolgálhatok?
– Hello, Brenda – szóltam a készülékbe, mikor megismertem a tulaj lányának hangját. –Wes vagyok.
– Ó, Wes, nem jössz ma át? – bájolgott ahelyett, hogy hagyott volna szóhoz jutni.
– Nem tudok, vendégem van.
Egy újabb hazugság! Igaz, bizonyos szempontból, Abigail tényleg vendég nálunk.
– Ó, de kár, pedig már itt vannak a fiúk, és azt hiszem, Marilyn is rád vár – ez utóbbi szavakat némi gúnnyal ejtette ki.
– Na, épp miatta hívlak – vakartam meg a fejem. – Mondd meg neki, légy szíves, hogy nem tudok ma átmenni!
– Ó, szívesen.
Lelkendezett Brenda, akinek nyilván nagy örömet okoz majd, hogy közölheti Marilynnel, hogy hiába várja legújabb rajongóját. Minden csaj utálja Marilynt. Gőzöm sincs, miért.
– És kérj elnézést, légy szíves – folytattam.
– Gondolod, érdekli, hogy nem jössz? – kérdezte lelombozva.
– Miért? – ráncoltam össze a homlokom, amit persze ő nem láthatott.
– Épp most mászik rá Benre.
Nem mondom, hogy szíven ütöttek Brenda szavai, de egy másdopercre leesett az állam. Végül is… egy gonddal kevesebb.
– Azért mondd meg, légy szi’!
– Majd mindent megpróbálok – mondta, és letette a telefont.
Mindent megpróbál. Ez nyilván azt jelenti, hogy keresztet vethetek Marilynre. Mindegy. Kicsit sok lett körülöttem a csaj. Itt van Abigail, és még Gale-ről se mondtam le.
Egy percet se filózhattam, a telefon csörgése kizökkentett a gondolataimból. Még jó, hogy mellette álltam, így talán nem hallotta meg Abigail.
– Tessék – kaptam fel villámgyorsan a kagylót.
– Te most komolyan nem jössz ide? – Ben a vezetéken keresztül is majd ledöfött.
– Nem tudok, öregem, váratlan vendégem jött.
– Aha. De nem leszel meglepődve, ha Marilyn egy kicsit elpártol tőled? – a vonalon át is sütött az önelégült gúny, ami Ben arcát uralhatta ebben a pillanatban. De egy cseppet se érdekelt.
– Ja, hallottam már róla Brendától. Legyetek boldogok! – adtam áldásomat.
– Oké, de nehogy ideállíts Gale-lel! – förmedt rám.
– Nem, szó sincs róla – mentegetőztem, fogalmam sincs, miért, hisz nem tartoztam elszámolással Bennek.
Hirtelen eszembe jutott Abigail sztorija Benről, pontosabban a Ben Streamy nevű ürgéről.
– Figyelj csak, haver!
– Lökjed!
– Apád dolgozott fiatalkorában valami fatelepen?
– Ezt honnan veszed? – dörrent rám. – Nagyon jól tudod, hogy az apám edző.
– És a nagyapád? – faggatóztam tovább.
– Tudod, mit, öreg, pattanj le a családomról!
– Ne húzd fel magad! Csak egy egyszerű kérdés volt.
– Hát, ne legyél olyan kíváncsi, oké, mert aki kíváncsi, az könnyen bilibe nyúl! Érted, öreg? – ezzel lecsapta a telefont.
Hogyne értettem volna. Tehát a nagyapja dolgozott ott. Kezdett összeállni a kép.
Lábujjhegyen a hálószoba ajtajához lopakodtam. Lehajoltam a kulcslyukhoz, de Abigail nagyon előrelátóan a zárban hagyta a kulcsot, így semmit se láttam. Viszont az ajtón keresztül is lehetett hallani, ahogy egyenletesen veszi a levegőt. Mélyen aludt. Remek! Hozzáláthatok tervem következő pontjához. Felkaptam a dzsekimet, és nesztelenül elhagytam a házat.
A sötét és hideg ellenére a városi könyvtár, és benne Mrs. Holling szorgosan várta a betűre éhes olvasókat, akiknek viszont eszükben se volt idedugni az orrukat. Kivéve persze engem.

3.
Mit is mondott a seriff? Az újságban olvastam. Tehát ez az a hely, ahol kitölthetem Abigail történetének szürke foltjait.
Se a kései időpont, se a kedvezőtlen időjárás nem tartott vissza attól, hogy a Flemming család felől érdeklődjek.
– Abigail Flemming?
Mrs. Holling minden egyes betűt megforgatott a szájában, majd alaposan meg is rágta mindet, bár csak ő tudja, mivel, mert fogai már csak elvétve akadtak. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a hosszas töprengésnek eredménye is lesz. És igen! Néhány percnyi gondolkozás után az öreg hölgy arca kisimult az örömtől, amit a feltörő emlékek okoztak.
– Igen, emlékszem rájuk – felállt, és eltűnt a polcok között.
A percek csak peregtek, de a könyvtárost mintha elnyelte volna a sötétség. Már aggódni kezdtem, hogy elveszett az iratok közt, vagy rátámadtak a vérmes egerek, ne adj isten, patkányok, amikor egy hatalmas könyvvel tért vissza.
– Ez itt az 1962-es Helyi Hírek – nyitott ki egy poros, fekete kartonba kötött újságcsomagot.
A megsárgult lapokból az idő bűze áradt, de engem sokkal inkább érdekelt a tartalma, mint a külalakja vagy a szaga. Mrs. Holling szakértően lapozgatta, míg csak meg nem állt a keze egy oldalon. Felém fordította, és rábökött egy címre.
„Eltűnt” hirdették az öles betűk, melyek alatt Abigail mosolygott rám egy megszürkült fotóról.
– Ő az. Abigail Flemming, Flemmingék lánya. A kutyájával, Totoval együtt eltűnt 1962 októberében.
– Toto? – kérdeztem vissza.
– Igen, mint az Ózban – villantotta rám két fogát Mrs. Holling.
Stílusos név egy kutyához, akinek a gazdája eltűnik. Mondhatnám, Nomen est omen. Átfutottam a cikket, melyből semmi új információra nem tettem szert. Amikor végeztem az olvasással, visszatoltam a könyvet Mrs. Holling elé.
– Kérhetnék egy fénymásolatot erről? – böktem az írásra.
– Persze – bólintott, és a másológéphez csoszogott.
Csontos ujjaival életre keltette a masinát, majd óvatosan behelyezte a lapot a készülékbe. Megnyomta az enter gombot. A felvillanó fénytől egy másodpercre elsötétült a világ, de mire visszatért a látásom, Mrs. Holling már előttem állt kezében a másolattal.
– 10 cent.
A farmerom zsebéből némi aprót kotortam elő, és letettem a pultra, majd újabb kérdéssel rukkoltam elő.
– És? Előkerült?
– Igen, egy héttel később – felelt az öreg és mindentudó könyvtáros.
– Komolyan? – szaladt ki a számon.
– Szülei nagy örömére – Mrs Holling mosolyogva idézte a kellemes hírt.
Tehát el fog tőlem menni. A hír megdöbbentett. De miért is gondoltam, hogy nálunk marad? Különben is, mit kezdenék vele?
– Hogyan? – kérdeztem.
– Úgy, ahogy eltűnt. A ködből egyszer csak előjött. És tudod, mi volt a legérdekesebb? – suttogta titkolózva az öreghölgy, miközben közel hajolt hozzám.
– Nem, mi? – sutyorogtam én is, bár kettőnkön kívül senki se volt a könyvtárban.
Rákönyököltem a köztünk levő pultra, és viszonoztam Mrs. Holling mozdulatát, aminek eredményeképpen úgy néztünk ki, mintha összeesküvésre készülnénk. A könyvtáros láthatóan élvezte a helyzetet, és azt, hogy ilyen érdeklődést váltott ki belőlem. Kéjesen vigyorgott.
– Nem volt koszos a ruhája, és nem is volt éhes. Nem volt semmi jele annak, hogy egy hétig bolyongott az erdőben. Nem volt kimerült. Érted te ezt?
– Nem – tetettem a hülyét. – És mit mondott, hol volt?
– Na, ez volt a legkülönösebb.
Mrs. Holling jókora hatásszünetet tartott, közben továbblapozta az 1962-es Helyi Híreket, majd megállt egy újabb híradásnál, mely Abigail csodálatos előkerüléséről tájékoztatott röviden. Nyúlfarknyi volt a cikk, néhány sor csupán, melyben megnyugtatták a lakosságot, semmilyen veszélyes vadállat nem kóborol az erdőben, és elvetemedett gyilkosoktól se kell tartania senkinek, mert Abigail Flemming egy hét után épen és egészségesen hazatért. A ruházatát részletesen leírták, talán túl részletesen is, mert arra a rózsaszín köntösre, amit viselt a cikk szerint, én nem emlékszem. Az eltűnt lány megvan és pont. Semmi arról, hogy hol volt, és mit csinált.
– Szóval, mit mondott, hol volt?
– Nagyon ügyes – kacsintott rám elismerően Mrs. Holling. – Igen, ez a legnagyobb rejtély Spring Falls történetében. A leghihetetlenebb sztori, amit valaha is hallottam. Ezért nem is említi az újság.
– Ne csigázzon már!
A tenyeremet olyan erősen csaptam a pultra, hogy sajogni kezdett a fájdalomtól, de Mrs. Holling csak mosolygott, élvezte izgatottságomat. Végül megszánt engem.
– Azt állította, hogy egy fiúnál volt, aki ugyanott lakott, mint ők, csak épp ötven évvel később.
– Időutazást tett?
Úgy elkerekedett a szemem, mintha valami új dolgot hallottam volna, pedig csak beigazolódott az, amire már én is gondoltam.
Csak egyetlen magyarázata lehet annak, hogy Abigail ilyen különösen viselkedik, hogy újdonság számára minden modern technikai cucc, hogy ilyen elszántan ragaszkodik ahhoz, hogy az East Road 610-ben lakik, és hogy számomra ismeretlen mindenki, aki neki Spring Fallsban ismerőse vagy barátja.
– És mit mondott a fiúról?
– Semmit – adta meg a kegyelemdöfést Mrs. Holling, amitől tátva maradt a szám.
– Semmit?
– Semmit – megigazította a lapokat a könyvben.
– Egy hetet a srácnál töltött, és nem mondott semmit? A nevét csak elárulta.
– Nem. Azt állította, hogy csak néhány órát volt ott, mert a fiú megmutatta neki a hazavezető utat.
Ó, tehát nincs egy hetünk, ráadásul nekem kell segítenem, hogy hazajusson. Micsoda felelősségteljes feladat!
– Igazán? És mi volt az? Mármint a hazavezető út.
– A kertben állt két tölgy közel egymáshoz. Azok alatt kellett átmennie, az működött mintegy időkapuként, de csak aznap éjjel, az akkori különleges időjárási viszonyok között.
Sejtelmesen rám pislogott.
– Milyen időjárási viszonyok?
– Mint ma – mutatott az ablak felé –, átláthatatlan köd és hirtelen jött hideg.
– Azt akarja mondani, hogy az a kapu csak ilyen időben nyílik meg?
– Igen.
Elégedetten kihúzta magát, becsukta az 1962-es Helyi Híreket, majd a kezével letörölte a borítót belepő port.
– De hiszen én még nem láttam ilyen időt!
– Én is csak most másodjára, fiam – szemében ravasz fény csillogott – akkor ötven éve, és ma.
– Ó, tehát nem vesztegethetem az időt. Vissza kell jutatnom Abigailt a saját világába. – suttogtam magam elé.
Gondolataimba merülve köszönés nélkül indultam a kijárat felé, amikor újabb kérdés merült fel bennem. Egy lendülettel a pultnál álltam újra.
– Mi történt azután Abigaillel? Vannak leszármazottai itt, Spring Fallsban?
– Később férjhez ment.
– Kihez?
– Paul Aldához. Nagyon csendes fiú volt, de teljesen odavolt Abigailért, amit persze az egész város tudott, csak a lány nem vette észre – Mrs. Holling elrévedt a feltörő emlékek hatására.
– Igazán?
Miért is gondoltam, hogy Abigail nem tetszhet senkinek? Tessék, van egy hódolója, egy srác, aki titokban szereti.
– Igen, az őszi bálon váratlanul együtt jelentek meg – Mrs. Holling kajánul a szemembe nézett. – Állítólag Abigail hívta meg Pault. Azután szétválaszthatatlanok lettek mindaddig, míg Paul úgy húsz éve meg nem halt.
– Lett gyerekük?
– Igen, született egy lányuk. De amikor már ő is férjhez ment Abigail újraházasodott, és elhagyta a várost.
– És a lánya?
– Ő még itt él, és a családja is – Mrs. Holling mintha valami lassítót vett volna be, minden egyes szót nagyon alaposan megfontolva ejtett ki.
– Családja? – kapaszkodtam egyetlen szóba.
– Igen, neki is van egy lánya.
– Abigailnek unokája van? – a reménytől lüktetni kezdett a szívem.
– Igen.
– Tudja, hogy hívják? – türelmetlenkedtem.
– Igen – felelte Mrs. Holling, majd fogott egy darab papírt, és ráírt valamit.
Amikor elkészült, elém tolta a lapot. Megrökönyödve néztem a betűket.
– Az nem lehet – suttogtam, de a könyvtáros már nem szólt semmit, mert ebben a pillanatban megszólalt a pultra helyezett telefon.
Mindketten összerezzentünk. Mrs. Holling felvette a kagylót, majd laza csevegésbe kezdett valakivel, aki a beszédfoszlányokból ítélve a férje lehetett. Közben egyszer nézett csak rám, mosolyogva intett a kezével, hogy menjek el.
Újra a cetlire néztem, amire Mrs. Holling Abigail unokájának nevét írta. Az állam leesett, és ha nem sürgetett volna az idő, leültem volna a meglepetéstől. Ő lenne Abigail unokája? Képtelenség! Akkor ez azt jelenti, hogy…
Szertefoszlott az este folyamán gondosan felépített álmom. Lehajtott fejjel indultam a kijárat felé. Csalódottan összehajtogattam a papírt, és bedugtam a dzsekim zsebébe. Sietnem kellett. Nem tudtam, mennyi ideig áll nyitva még az időkapu, de el kell érnem, és vissza kell küldenem Abigailt a múltba. Nem rekedhet itt a mi világunkban. Már csak azért sem, mert akkor időcsapdába kerül, és annak beláthatatlan következményei lehetnek.

4.
Néhány perc alatt hazaértem. Ledobtam a dzsekimet a kanapéra a többi ruha közé, és anyámék hálószobájához léptem. Itt azonban elfogyott a lendületem.
Lehuppantam a fotelbe, és elkezdtem azon töprengni, mit tegyek.
Ha feltárom Abigail előtt a valóságot, visszamegy a múltba, és én többet nem találkozom vele. Ismeretlen fájó érzés kerített hatalmába. Máris hiányzik, pedig csak egy fal választ el tőle.
Benyúltam a zsebembe, és kiterítettem magam elé a cetlit, amire Mrs. Holling az unoka nevét írta. Itt a másik dilemma, ha Abigail marad, nem ott születik meg a családja, nem az lesz a gyereke, unokája, akit Mrs. Holling ismer, hanem… ki tudja, mi lesz itt vele. Mit kezd itt magával? Hogy fog alkalmazkodni ehhez a számára teljesen idegen világhoz? Nem hagyhatom magára, de ahhoz még fiatal vagyok, hogy elkötelezzem magam mellette. Sokkal jobban kellene őt ismernem.
Ha visszamegy a múltba, minden visszakerül a régi kerékvágásba, kivéve egyetlen dolgot, hogy ő és én nem leszünk egy pár.
A múló percek órákká olvadtak össze, és én még mindig tanácstalanul meredtem a cetlire.
A nehéz döntést azonban egy másodperc alatt meghoztam. Nem is értem, miért görcsöltem ennyit, hisz az elhatározás már rég megszületett, sőt, ötven éve benne volt a Helyi Hírekben.
Összegyűrtem a lapot, és bedugtam a zsebembe, majd nagy levegőt vettem. Anyámék ajtajához léptem, és halkan bekopogtattam. Abbamaradt a bentről kihallatszó egyenletes szuszogás.
– Ki az? – kérdezte Abigail félénken.
– Én vagyok az, Wes. Nyisd ki!
– Azt ígérted, hogy nem bántasz, és nem akarsz tőlem semmit – a hangjában félelem csendült.
– Nem, nem bántalak, de ez nagyon fontos, hidd el!
Néhány percnyi motozás után résnyire nyílt az ajtó, és Abigail kidugta a fejét.
– Tudom, hol laksz – tértem a lényegre.
– Komolyan? – szinte látni lehetett, ahogy mázsás kövek potyognak le a szívéről. – Hol?
– Gyere ki. Ez egy kicsit bonyolult.
Abigail várakozóan nézett rám. Összehúzta magán anyám rózsaszínű a köntösét, amit nyílván a szekrényben talált. Nagyon jól állt rajta, kiemelte gyönyörű szemét, ugyanakkor végképp lehetetlenné tette, hogy remek alakját megcsodáljam. Egy percig némán mértem végig. Próbáltam a fejembe vésni Abigail minden egyes vonását, hisz ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatok vele. Meg akartam őrizni teste minden egyes hajlatát, szeme kékségét, bőrének barackillatát.
– Nos? – törte meg a csendet.
– Szóval egy kicsit bonyolult – ültem le a fotelbe, és intettem neki, hogy foglalja el szokásos helyét a kanapén.
Miután mindketten elhelyezkedtünk, nem halogathattam tovább a magyarázatot.
– Hallottál már az időutazásról? – puhatolóztam.
– Hallottam-e? – háborgott. – Nem vagyok buta liba! Olvastam Einstein relativitás-elméletét. Nem lehet utazni az időben.
– Hát… lényegében nem – úgy látszik, ez nehezebb lesz, mint gondoltam.
Benyúltam a farmerom zsebébe és előhalásztam az Abigail eltűnéséről szóló cikk másolatát. A papír egy kicsit összegyűrődött, de olvasható volt. Átnyújtottam neki. Először nyugodtan olvasta, de végül idegesen tördelni kezdte a kezét.
– Ez valami vicc? – kérdezte.
– Nem, nem vicc – ingattam a fejem. – Itt laktál, de most én élek itt. Eltelt ötven év.
– Ötven év? – ejtette ki a súlyos szavakat. – Az nem lehet.
– De igen – benyomtam a tévé távirányítóját, mire a CNN híradó éles hangja betöltötte a szobát.
Abigail pupillái hatalmasra tágultak, ahogy hallgatta a híradást egy iraki merényletről. Azonban nem a felrobbant bomba, és az agyonismételt szám, miszerint harminckét ember vesztette életét, okozta zavarát. Nem. A bajok forrása a képernyőre kiírt dátum volt. 2010. október 20.
– Ez… ez… lehetetlen – nyögte végül, és kezébe temette az arcát.
– Nem, nem az. Nem ismered a mikrohullámú sütőt, nem tudod használni a nyomógombos telefont.
– Na és? Lehet, hogy apád valami feltaláló – hárította el magyarázatomat. Nem akart szembesülni a valósággal.
– Nem, tök átlagos a faterom, ezt a sok modern kütyüt pedig vettük – feleltem halkan, mert most már csak egy célom volt, hogy meggyőzzem Abigailt arról, hogy nem hazudok. – És a telefonszámok?
– Mi van velük? – ő azonban hitetlenkedve pufogott rám.
– Az, hogy mind hétjegyűek.
– Ez nem igaz – jelentette ki, és paprika vörös arccal felpattant, és elém ugrott.
– Tessék, itt a telefonkönyv – nyomtam kezébe a vaskos kötetet.
Visszahuppant a kanapéra, és őrült sebességgel lapozni kezdte, majd megállt egy oldalnál, ahol végighúzta az ujját a neveken.
– Ez nem Spring Falls-i – csalódottan eltolta magától a könyvet.
– De igen – erősködtem.
– De mi nem vagyunk benne – újra végighúzta az ujját a nyitott könyv F-betűs előfizetőket felsoroló lapján.
– Mert most nem laknak itt Flemming nevűek. Elköltöztetek – lódítottam megint, de azt csak nem mondhatom egy életerős lánynak, hogy már valószínűleg meghaltak a szülei. – Nézz csak rá a borítóra!
– Telefonkönyv, 2010 – olvasta hangosan, de a számot már nagyon halkan ejtette ki.
Karja tehetetlenül az ölébe hullott, elkeseredetten bámulta a falat.
Vártam néhány percet, amíg megemészti a hallottakat és látottakat. Egy ideig olyan volt az arca, mint egy márványszobor, gyönyörű és mozdulatlan. Majd lassan rám emelte a tekintetét, és nagyot sóhajtott.
– Mi történt?
– Szerintem valami időkapuba kerültél?
Összehúzta magán anyám rózsaszín köntösét, és tanácstalanul vizsgálta a padlón szétszórt ruhadarabokat.
– Szóval egy időkapuba léptem, és úgy jutottam ide?
– Igen, de ha sietünk, vissza is tudsz rajta menni a te világodba – biztattam, bár Isten látja lelkem, nem volt útban.
– Értem – mondta lehangoltan.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Úgy tűnt, nem sürgős neki a hazamenetel.
– Akkor nem találkozunk többet? – nézett rám a szempillái alól, miközben fülig elpirult.
Istenem, álmomban se gondoltam volna, hogy benne is hasonló érzelmek ébrednek irántam, mint amiket én érzek iránta. Néhány percig szótlanul fürkésztük egymást. Végül feltettem a lehető legindiszkrétebb, ugyanakkor leghelyénvalóbb kérdést.
– Van barátod?
– Nincs – sütötte le a szemét, de ez kevés volt ahhoz, hogy leplezze zavarodottságát.
– Miért nincs? – folytattam az illetlen kutakodást.
– A mi-félék nem kelendőek.
– Mifélék?
– Igen – bólintott eltökélten –, az olyan lányok, mint mi.
– Á, értem.
Tényleg nincs új a nap alatt. A világ folyton csak ismétli magát. Ötven éve is az számított csupán, ki a menő.
– Mifélénk – javítottam.
– Nem, nem mifélénk. Mi-félék. Ezt a szót én találtam ki – halvány mosoly suhant át az arcán. – Vannak a népszerű lányok, tudod, akik mindig divatos ruhákat hordanak, tökéletes a frizurájuk és a sminkjük; akik soha semmiről sem beszélnek, pedig folyton jár a szájuk; akik mindig teljesítik a fiúk minden kívánságát és vannak a mi-félék.
– Vagy úgy – esett le végre a tantusz. – Akiknek fontosabb egy jó jegy, mint egy strigula a naplójukban a meghódított fiúk oldalon.
– Tehát érted, miről beszélek – az elégedettségtől szinte sugárzott az arca.
– Igen, sajnos még ma is jellemző, hogy csak népszerű csajokkal szabad szóba állni – méláztam.
– Nem, nem – hevült fel az arca –, nem velük szabad csak szóba állni, hanem ti fiúk, csak őket veszitek észre! Minket, a mi-féléket levegőnek nézitek.
– Ez nem igaz! – forrt bennem a düh. – Ha be se vesznek a csapatba, mert nem megfelelő csajjal vagyok, akkor nincs választásom!
– Miért ne lenne? Fordulj szembe a széllel! Ha jó játékos vagy, bevesznek, és elfogadják a választásod.
– Jó játékos vagyok – csaptam az asztalra.
– Akkor miért foglalkoztat, mit gondolnak rólad? Ha szükségük lesz rád, nem érdekli őket, ki a barátnőd – bölcsessége meglepett.
Szinte láttam magam előtt, amint kiközösítik, és magára hagyják csak azért, mert nem hajlandó úgy viselkedni, és úgy öltözködni, mint a többi lány. Azok az ostoba és főleg vak hapsik pedig, akik a hatvanas években Abigail közelében voltak, nem fedezték fel a lány rejtett értékeit. Micsoda pazarlás!
Egyszerre fogytunk ki az érvekből. Mindketten elhallgattunk. Némán meredtünk egymásra. A búcsú pillanatai voltak, amit nem halogathattunk tovább.
– Induljunk!
– Rendben – egyezett bele váratlanul gyorsan.
Kézen fogva vezettem ki az udvarra. A köd változatlanul talpig ért, de a sötétben is tudtam, merre kell keresni a két tölgyfát, ami időkapuként működött.
Már csak néhány lépés választott el minket a helytől, amikor heves kutyaugatás verte fel a csendet.
– Toto!
Abigail boldogan hajolt le az aprótermetű, meghatározhatatlan fajtájú ebért. Magához ölelve emelte fel, végigsimította a bundáját, majd rám nézett.
– Akkor búcsúzunk? – kérdezte.
– Igen – sóhajtottam, és közelebb léptem hozzá.
Egyik kezében a kutyát tartotta, másikkal az én kezem után nyúlt.
– Örülök, hogy megismertelek, Wes – hangja alig hallható volt.
– Én is – suttogtam.
Hatalmas levegőt vettem, majd meghoztam azt a döntést, amit már órák óta tervezek. Másik tenyeremet Abigail derekára csúsztattam, és magamhoz húztam a lányt. Szeme ékkövekként csillogott, a félelemnek a legkisebb jelét se láttam benne, ami felhatalmazott arra, hogy lehajoljak hozzá, és rátapasszam az ajkamat az övére. Már csak néhány centiméter választott el a céltól, amikor eszembe jutott a cetli a dzsekim zsebében. Eltoltam magamtól Abigailt, aki letörten félrefordította a fejét.
– Látod, neked se kell egy mi-féle.
– Nem erről van szó – dadogtam, de az igazat nem mondhattam meg neki. Nem csókolhatom meg őt. Őt nem.
A félresiklott idillnek Toto heves csaholása vetett véget. Összeszűkült szemmel körbekémleltem, mi baja. Nem láttam semmit, pontosabban, dehogy nem. Már nemcsak a két tölgyet lehetett kivenni, hanem a környező fákat, bokrokat is. Kezdett felszakadozni a köd.
– Mennem kell?
Abigail úgy nézett rám, hogy minden porcikám beleremegett. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy maradjon és legyen velem örökre, de nem tehettem. Ez az időkapu időcsapda is volt. Megszakadt a tér-időkontinuum és helyre kell hozni a szakadást.
– Igen – hajtottam le a fejem.
– Még találkozunk – mondta Abigail, és lágyan végighúzta a kezét az arcomon.
Még egy utolsó érintésre elkaptam apró tenyerét, és csókot leheltem rá. Levette anyám rózsaszín köntösét, és a kezembe nyomta. Belépett a tölgyek közé, én pedig utána kiáltottam.
– Hívd meg Paul Aldát az őszi bálba!
– Tessék? – nézett rám értetlenül.
– Csak hívd meg!
– De… illetlenség, ha egy lány…
– Bízz bennem!
Nem válaszolt. Két fa között váratlanul fény derengett, a felkelő nap kirajzolta Abigail sziluettjét, ahogy várakozva állt a két világ között. Fehér hálóingébe belekapott a lágy hajnali szellő, majd a haját fodrozta. Már nem volt hideg, nemcsak a köd szállt fel, de a levegő is kezdett felmelegedni, de még hűvös volt egy picit, ezért visszaadtam neki a köntöst. Letette Totot, és belebújt a rózsaszín köpenybe. A kiszabadult kutya lelkes ugrándozással előrefutott, és eltűnt. A lány még egy ideig mozdulatlanul állt, majd hátrapillantva a tekintetemet kereste. Összefonódott a szemünk egy utolsó forró búcsúban, majd ő tett még egy lépést, de annak a végét már nem láttam. Abigail egyszerűen eltűnt. Dideregve meredtem a két fa által formázott kapuba, de már üresen tátongott.
Szomorúan és magányosan ballagtam vissza a házba. Gyors zuhanyozás után befeküdtem az ágyba, anyámék ágyába, ahol egy félórája még Abigail aludt. Érzetem az illatát, amit az ágyneműn hagyott. Elképzeltem, ahogy mellettem fekszik, ahogy megérintem, és…
Nehéz volt elaludni.

5.
Másnap reggel kábán ébredtem.         
Nem tudtam, álmodtam-e Abigailt, vagy valóság volt minden vele töltött perc.
Ha csak az elmém játszott velem egy jó kis éjszakai játékot, akkor végig is vihettem volna akár a partit. Olyan gyönyörű lány volt, és olyan finom illat lengte körül… kár volt elengedni. Egy kicsit közelebb kerülhettem volna hozzá. Nem lettem volna lovag. Na és? Csak egy álom volt, nem?
Csalódottan megfordultam az ágyban.
Ha nem álmodtam…
Miért vagyok anyámék ágyában? Képzelődés súlyosított esete?
Kelletlenül feltápászkodtam, majd felöltözködtem. Mikor belebújtam a dzsekimbe, megzörrent valami a zsebében. Egy gyűrött cetlit húztam elő, amire egyetlen név volt írva.
Bénultan meredtem a betűkre, majd úgy döntöttem, ideje a tettek mezejére lépnem.
A suliba érve nem a saját szekrényemhez indultam, mint máskor, hanem balra fordultam, és a folyosó végén megállva pásztáztam a gomolygó tömeget. Nem sokat kellett keresnem, a világosbarna hajkorona hamarosan kivillant a színes forgatagból. Határozott léptekkel mentem hozzá.
– Szia.
– Szia – emelte rám óriási kék szemét, mely a csodálkozástól még jobban kitágult, mint rendesen.
– Matekod lesz? – indítottam egy laza bevezető mondattal, ami nekem is kellett, hogy lenyugodjak, mielőtt a lényegre térek.
– Ja, sajnos. Utálom – nagyot sóhajtott, amivel nagyon jól oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget.
– Nem bírod Mrs. Dodsont? – vigyorogtam.
– De, igen, csak a matekot rühellem, vagy ő engem, mindegy, nem passzolunk egymáshoz – nevetett, mire kivillantak hófehér fogai.
A szája sarkában feltűntek azok apró gödröcskék, amik igazán elragadóvá tették az arcát.
Úgy éreztem, eljött az idő, és előállhatok a kérdésemmel.
– Hát, csak azt szeretném kérdezni, hogy van-e kedved velem jönni a bálba?
A mosoly egy pillanatra se tűnt el az arcáról, csak egy halvány meglepődés társult hozzá. Fürkészve vizsgálta az arcomat.
– Komolyan kérdezed?
– Persze. Lehet ilyesmivel viccelődni? – lepődtem meg.
– Hát, tudod…
Hirtelen zavarba jött. Matatni kezdte a szekrényében sorakozó könyvek között, majd amikor már mindent kétszer megigazított, lassan bezárta az ajtót, és újra rám nézett.
– Nem lesz ebből baj? – kérdezte halkan.
– Hello – csattant a levegőbe egy éles hang. – Beszélhetek veled, Wes?
Bennek mintha szuperképessége lett volna, és tudta volna, hogy kimondatlanul is róla van szó. A lehető legrosszabbkor érkezett, hogy meghiúsítsa a terveimet, ugyanakkor a legjobbkor, hogy végre kifejthessem a véleményemet.
– Oké.
– Talán menjünk arrébb – nézett a tengerkék szemek tulajdonosa felé.
Egy lépést távolodtunk a lánytól, aki azonban kíváncsian nézett utánunk.
– Azt hiszem, nem értettél meg tökéletesen, öreg – Ben mutatóujját a mellkasomhoz nyomva a szomszéd szekrényhez szorított.
– Miről van szó? – tettettem az értetlent.
– Nem kérdezem, hogy kivel és hol voltál tegnap, mert sejtem – dühöngött. – De tudod, mit, még jól is jártam veled. A karjaim közé lökted Marylint.
– Na, akkor elégedett lehetsz. Úgyis régóta fájt rá a fogad, meg egyéb testrészed, nem? – gúnyolódtam, amitől ő azonban még mérgesebb lett.
– Ne játszd meg magad! Megmondtam, hogy ha ezzel a csajjal kavarsz, nem lehetsz csapattag!
A vita közben összeverődött közönséggel nem törődve a kezét nyílegyenesen Gale felé nyújtotta. A lány riadtan visszahőkölt, én pedig kiléptem Ben hatásköréből, és megragadtam a lány kezét, nehogy elfusson. Hallania kell neki is, és mindenkinek, aki itt téblábol azt, amit mondani készülök.
– Tudod, mit öreg? Ha nem vesztek be, átmegyek a szomszéd városba. Úgy hallottam, nekik is szükségük van balszélsőre, én pedig jó vagyok, tudod? Nekem mindegy, melyik csapatban játszom. Nektek is?
Szúrós tekintettel végigmértem Bent, akinek életében talán először torkára forrottak a szavak. Elképedve meredt rám, majd szokatlanul halkan nyögött ki néhány szót.
– Hát, majd meglátjuk – ezzel elviharzott, félrelökött az útjából mindenkit, aki abban akadályozta, hogy megsemmisülése színhelyét minél előbb elhagyhassa.
– Ó – nézett rám áhítattal Gale. – Te tényleg komolyan gondoltad, amit mondtál.
– Igen. Szóval eljössz velem a bálba?
– Persze, örömmel.

Tanítás után megvártam, hogy hazakísérjem. Csak néhány utcányira laktak a sulitól, így gyalog vágtunk neki az útnak.
– Képzeld, vendégségben van nálunk a nagymamám – csacsogott vidáman.
– Igazán?
– Igen. A nyugati parton lakik, nagyon ritkán jön el, de ma itt van. Tegnap érkezett. Azt mondta, hogy nagyon fontos találkozója van valakivel.
– Kivel?
– Nem mondta. Úgy tesz, mintha valami titok lenne – csilingelt Gale hangja –, de mindegy. Az a fontos, hogy eljött. Bemutatlak neki, jó? – kérdezte, és már nyitotta is a bejárati ajtót.
A nappaliba lépve az első, ami a szemembe tűnt, a csodálatos tünemény volt, aki a szoba közepén állt. Haja megőszült, bőre se volt már feszes, de gyönyörű szeme ismerősen csillogott, és mosolya is a régi volt. Felém fordult, és a szája szegletében megjelent a két ismerős gödröcske.
– Ó… nem változtál semmit – mondta.
– Te sem, igaz csak egy nap telt el, legalábbis nekem – lehajoltam hozzá, és megcsókoltam a kezét.
– Egy nap? – nevetett önfeledten. – Neked talán, de nem nekem.
Igen, neki ötven évig kellett megőriznie a tegnapi nap emlékét. Ráadásul az ötven év nem múlt el nyomtalanul. De kit érdekelt ez?
– Találkoztatok már? – Gale hol egyikünkre, hol másikunkra nézett.
– Ó, csak összefutottunk az utcán, kedvesem – felelte Abigail. – Wes volt szíves segíteni nekem tegnap, amikor eltévedtem.
– Hol tévedtél el? – kérdezte Gale megrökönyödve.
– Hát, itt.
– Spring Fallsban? Ne viccelj! – Gale láthatóan össze volt zavarodva. – Jól vagy, nagyi?
A lány meg volt győződve arról, hogy a nagyanyja csakis valami időskori betegség miatt tévedhetett el egy ilyen kis városban. Abigail azonban kicselezte az unokáját.
– Hidd el, kicsim, kutya bajom! És most már miattad is nyugodt lehetek. Látom, jó kezekben vagy – emelte rám nagy kék szemével.
Én pedig nem az idősödő nőt láttam, aki előttem állt, hanem a fiatal és gyönyörű Abigailt, az elbűvölő lányt, akitől csak tegnap váltam el. Egy pillanatra megfeledkeztem a ráncokról és az ősz hajszálakról. Az emlékkép örökre kitörölhetetlen maradt, de szükségtelen volt felidézni magamban, hisz ott állt előttem teljes valójában. Bármikor megérinthettem a csodálatos Gale-t, aki nagyanyja tökéletes mása volt. Ugyanaz a kék szem, ugyanazok a hívogató ajkak. A fiatal Abigail, akit mindenki Gale-nek szólított, nemcsak a keresztnevét örökölte a nagyanyjától, de magával ragadó személyiségét is.

Oszd meg a bejegyzést! :

0 megjegyzés:

 

Mandi Könyvtára Copyright © 2013 Minima Template
Designed by BTDesigner Published..Blogger Templates · Powered by Blogger